Helytállni a kaspóban

„A nyakában most is ott lévő keresztet is kipécézték, és egy csúnya karikatúrának is a tárgya lett. Hogyan érintették ezek az esetek?

Megvolt az az illúzióm, hogy egy ilyen súlyos járvány idején nem lesznek rosszindulatú megnyilvánulások. Abban bíztam, mindenki azt szeretné, hogy jól alakuljon az egészségügyi helyzet, és végül is ez a magyar társadalom elsöprő többségére nézve igaz is.  De persze mindig voltak és lesznek, akik támadnak. Nem az arcokra mosolyt csaló, szellemes mémekre gondolok, ezek egyáltalán nem voltak bántóak. Az emberek otthon töltötték az idejüket, kiélték a kreativitásukat, levezették a feszültséget. Az egyik unokám is kiszínezte az Operatív Törzset ábrázoló kifestőt, amit az internetről lehetett letölteni.

Az viszont már bántó volt, amikor azokat a mondatokat vették górcső alá a szerepléseimben, amelyeknek magam sem tudom, hogyan értem a végére. Két-három óra alvás után egyre nehezebb volt helytállni. És persze valóban nem arra születtem, hogy naponta szerepeljek, bár már megyei és regionális tisztifőorvosként is számos előadást tartottam az elmúlt években. Mindenhol, mindenkiben lehet hibát találni, és természetesen voltak, akik az én szerepléseimbe is belekötöttek. A Népszava karikatúrája fájt nekem igazán, és még most is fáj, mert rettenetesen rossz emlékeket ébreszt bennem. Nagyon tisztelem az embert, legyen bármilyen bőrszínű, világnézetű, kultúrájú. Mindenki a Jóisten teremtménye. Én katolikus családba születtem. Senkitől nem várom el, hogy kövessen a vallásomban, de a kölcsönös tiszteletet igen.  Az pedig különösen fáj, ha olyasvalakit bántanak, akit szeretek: számomra Jézus Krisztus szent és sérthetetlen.

Ez a rajz túlment minden határon, számomra nem karikatúra volt, hanem gyalázkodás. Sajnos jól ismert az az emberi magatartás, amikor elfogynak az érvek, és helyettük a gúnyolódás kerül előtérbe. Az ilyen megnyilvánulást azonban nem szabad elfogadni sem a kereszténységet, sem az élet más területeit illetően. Egy karikatúra rámutathat a különbözőségekre, de semmiképpen sem rosszindulatúan, egy egész közösséget megbántva és meggyalázva azt, akiről tudjuk, hogy a másik ember számára fontos, mert tartást ad neki, alakítja és irányítja életét. Ez elfogadhatatlan számomra. Magamat háttérszereplőnek láttam az esettel kapcsolatban, itt Isten volt az előtérben.

Tett bármifajta jogi lépést az ügyben?

Meg sem fordult a fejemben. Úgy gondolom, ez a jogon is túlmutat, és bármifajta jogi döntés sem oldaná meg a problémát. Nagyon szánalmas, hogy még mindig itt tartunk. Édesapám kántortanító volt, rendkívül pontos, precíz ember, aki bármit mondott, az úgy volt. Nem volt szigorú, ellenkezőleg, csupaszív ember volt, nagy példakép a számomra. Néha a járványidőszak alatt is azt kérdeztem a férjemtől: Szerinted Apa most mit csinálna? Természetesen nem szakmai, hanem erkölcsi dilemmák esetében fordult ez elő.

Számomra fontos, hogy legyen egy zsinórmérték, amely mentén haladok. Sosem fogom elérni az ideális állapotot, amit szeretnék, de próbálok törekedni rá. Teljesen mindegy, mivel foglalkozom éppen; ahol vagyok, ott, abban a feladatban kell helytállni, jónak lenni, tisztességesen, becsületesen végezni a munkát. Úgy vélem, ebben a nehéz időszakban rendkívül fontos volt mindazok munkája, akik részt vettek a járvány elleni védekezésben. A lakosság folyamatos tájékoztatásáról gondoskodó szakembereké éppúgy, mint a rendőröké, akik kiosztották a piros cédulákat vagy az egészségügyben és a szociális ellátásban dolgozóké, és még hosszan folytathatnánk a sort. Ha valaki nem volt ilyen kiemelt szerepkörben, de betartotta a szabályokat, és ezzel megvédte magát, a családját, a közösségét és az embertársait, azzal mindent megtett, amit meg kellett tennie.”