Egy emlékezés dilemmájáról

2020. június 10. 09:14

Amikor a fájdalom és a reálpolitikai szükségszerűség találkozik.

2020. június 10. 09:14
Szánthó Miklós
Szánthó Miklós
Magyar Nemzet

„Évfordulók, ünnep- vagy gyásznapok alkalmával sokan valamiféle katartikus élményt várunk, valami egyedülállót: sem korábban nem tapasztaltat, sem később nem tapasztalhatót akarunk megélni. A személyes és történelmi szimbolika, az emlékezetpolitika felbecsülhetetlenül fontos dolog, akár születésnapról, házassági évfordulóról, temetésről vagy állami ünnepről van szó. Készülünk rá, meghívjuk barátainkat, ismerőseinket, családtagjainkat vagy képzeletben összeragasztjuk magunkat nagyobb közösségekkel, gyülekezetünkkel, nemzettársainkkal. Az esetek többségében az emlékezés egyféle kollektív pszichózis is: csoportdinamikát és közösségi kohéziót feltételez, illetve eredményez – azért is emlékezünk, mert rögzíteni akarjuk saját magunknak, hogy valami vagy valaki (akár saját magunk) mások számára is lényeges. Azért emlékezünk általában közösen – otthon, a temetőben vagy a főtéren –, azért gyűlünk össze többen, hogy ne legyünk széjjel.

Igen, ahogy önmagunk dicsérete van annyira fontos, hogy azt nem hagyhatjuk másra, a közös emlékezést sem gyakorolhatjuk egyedül. Megtervezzük az egész jelképrendszerét, előhalásszuk a múltból azokat a tárgyi, zenei vagy egyszerűen csak szóbeli, a fejünkben létező emlékeket, melyek odahozzák, újra átélhetővé teszik azt, ami valaha történt. Az emlékezés, a múlt visszahozatala valamiféle kivételességet is hordoz magában: a paradigma, egy »állandó jel« felmutatását a hétköznapok monoton zakatolásában, a posztmodern nyüzsgő mozdulatlanságában. De az emlékezésnek, pontosabban az arra kijelölt vagy »kiérzett« eseménynek az is tulajdonsága, hogy időleges: bár egész évben vagy egész életünkben tudjuk, hogy egyszer eljön »az a nap«, az sokszor csak egy szempillantásnak tűnik, és fáradtan sóhajtunk fel, »milyen gyorsan vége lett!«. Persze mindvégig tisztában vagyunk vele, ott hömpölyög a tudatalattiban, valahol a mélyben, velünk van mindennap, miután az emlékezés megmutatja magát, kidugja egy percre a fejét a felszínre, el is múlik pontosan, és mi engedjük, hadd menjen. Ha meg is volt a katarzis, sokszor kataton állapotban kapkodunk kezünkkel a levegőbe – és nem fogunk semmit.”

az eredeti, teljes írást itt olvashatja el Navigálás

Összesen 4 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Takita
2020. június 10. 21:54
Szerintem ez egy nagyon megkapó irás, őszinte gondolatmegosztás TRIANON 100. évfordulóján. Gratulálok. Azonban egy gondolatot én másképp látok.Azt írja a T.Szerző "A valóságszagú válasz tehát a csendes, de állhatatos nemzetépítés, a Kárpát-medencei gazdasági, kulturális és politikai befolyás erősítése,......" Nem a befolyás erősítése a célravezető, hanem a Kárpát medence népeivel közös jövő hangsúlyozása , és építése.
Emmanuel Goldstein
2020. június 10. 09:44
Üres állampárti propaganda.
Valodi
2020. június 10. 09:21
... hát igen... valaha volt egy ország, ami ilyen csodákra volt képes: Különösen a kisemberek bizonyították be, hogy a magyar gazdaságilag is tehetséges nép. A halogatott földreform ellenére százezrek szakítottak le maguknak egy darabka földet, amelybe szorgalmuk beleölhették. Jól gazdálkodó kisbirtokok, kertek ezrei lepték el az országot. Nem véletlen, hogy épp ebben az időben merült fel a Kert-Magyarország terve: a szövetkezett minőségi gazdaságokból fölépített, okosan iparosított, kertész-színvonalon álló gazdáktól megművelt magyar föld látomása
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!