Egy emlékezés dilemmájáról

„Évfordulók, ünnep- vagy gyásznapok alkalmával sokan valamiféle katartikus élményt várunk, valami egyedülállót: sem korábban nem tapasztaltat, sem később nem tapasztalhatót akarunk megélni. A személyes és történelmi szimbolika, az emlékezetpolitika felbecsülhetetlenül fontos dolog, akár születésnapról, házassági évfordulóról, temetésről vagy állami ünnepről van szó. Készülünk rá, meghívjuk barátainkat, ismerőseinket, családtagjainkat vagy képzeletben összeragasztjuk magunkat nagyobb közösségekkel, gyülekezetünkkel, nemzettársainkkal. Az esetek többségében az emlékezés egyféle kollektív pszichózis is: csoportdinamikát és közösségi kohéziót feltételez, illetve eredményez – azért is emlékezünk, mert rögzíteni akarjuk saját magunknak, hogy valami vagy valaki (akár saját magunk) mások számára is lényeges. Azért emlékezünk általában közösen – otthon, a temetőben vagy a főtéren –, azért gyűlünk össze többen, hogy ne legyünk széjjel.

Igen, ahogy önmagunk dicsérete van annyira fontos, hogy azt nem hagyhatjuk másra, a közös emlékezést sem gyakorolhatjuk egyedül. Megtervezzük az egész jelképrendszerét, előhalásszuk a múltból azokat a tárgyi, zenei vagy egyszerűen csak szóbeli, a fejünkben létező emlékeket, melyek odahozzák, újra átélhetővé teszik azt, ami valaha történt. Az emlékezés, a múlt visszahozatala valamiféle kivételességet is hordoz magában: a paradigma, egy »állandó jel« felmutatását a hétköznapok monoton zakatolásában, a posztmodern nyüzsgő mozdulatlanságában. De az emlékezésnek, pontosabban az arra kijelölt vagy »kiérzett« eseménynek az is tulajdonsága, hogy időleges: bár egész évben vagy egész életünkben tudjuk, hogy egyszer eljön »az a nap«, az sokszor csak egy szempillantásnak tűnik, és fáradtan sóhajtunk fel, »milyen gyorsan vége lett!«. Persze mindvégig tisztában vagyunk vele, ott hömpölyög a tudatalattiban, valahol a mélyben, velünk van mindennap, miután az emlékezés megmutatja magát, kidugja egy percre a fejét a felszínre, el is múlik pontosan, és mi engedjük, hadd menjen. Ha meg is volt a katarzis, sokszor kataton állapotban kapkodunk kezünkkel a levegőbe – és nem fogunk semmit.”