„Amikor a miniszterelnök, még márciusban, kihirdette a rendkívüli jogrendet – na nem mintha az azt megelőző ne lett volna rendkívüli –, s betiltatta a száz, majd az ötven főnél nagyobb rendezvényeket, bejelentette a kijárási korlátozást, bezáratta az iskolákat és vendéglátóipari egységeket, rengeteg ember elvesztette a munkáját.
Abba a vitába, hogy a járványügyi intézkedések mennyire észszerűek és a valós veszéllyel arányosak, itt és most nem fogok belemenni. Abba fogok belemenni, hogy mikor a munkádat elveszíted, a megélhetésedet veszíted el. Amikor a megélhetésedet veszíted el, az életed kerül veszélybe, meg a rád bízottaké, akik jellemzően gyerekek. Meggyőződésem (és ez világnézeti kérdés), hogy soha, senkivel nem kéne ennek megtörténni. Békeidőben sem. De békeidőben, ha megtörténik, elmész valahová máshová dolgozni. Most nem tudsz elmenni, nincs hová.
A papír-Magyarország és az igazi
Orbán Viktor viszont megígérte a minap, hogy három hónap múlva mindenkinek lesz munkája Magyarországon. Azt is világossá tette, milyen alapokon áll a jóslata. Adatokból dolgozunk, mondta, meg is nevezte közelebbről a forrást: a KSH adatai alapján. Mármost az adatok azt mutatják, hogy márciusban ötvenhatezer ember veszítette el a munkáját, ebből kétezren kerültek be a munkaügyi központok nyilvántartásába. Májusban majd megkapjuk az áprilisi (vagyis mostani) adatokat is, amikből már el lehetne kezdeni valamilyen prognózis felállítását.
Csakhogy Magyarország látencia-állam, ahol az emberek az adatokon túli valóságban élnek.”