„Összegezve: a magyar politikai szereplők közül a pártállami, kádári diktatórikus elit sok tekintetben sikeresen megtervezte és irányította az átmenetet az első szabad választásokig, utána pedig, nemzetközi támogatással, meg tudta akadályozni – persze nem csak rajta múlott –, hogy az intézményi váltást személyi váltások is kövessék és megtisztuljon az új rendszer. Az ellenzéki pártok közül a globalista-kozmopolita SZDSZ, melynek az antikommunizmusa eleve hazugság volt, elérte céljait azzal, hogy a nemzetközi liberális erők segítségével az Antall-kormány hatalmát korlátozza, s 1994-ben a posztkommunistákkal kormányra kerüljön.
A nemzeti-konzervatív pártok s az Antall-kormány kevéssé tudta megközelíteni kitűzött céljait, túl sok kompromisszumra kényszerült, és ez korlátozta az eredményességét; a lusztráció elmaradása mellett a spontán privatizáció nemzeti vagyont elrabló folyamatát sem tudták megállítani. Jó szándékuk vitathatatlan, viszont túlzott jóhiszeműségük és részbeni tehetetlenségük is az. Kövér László talán a fentiek miatt mondta azt nemrég egy interjúban, hogy inkább tartja nagy átverésnek a harminc évvel ezelőtt történteket, mintsem forradalomnak.
S végül az a szereplő, amelyik a partvonalon kívülre került, egyértelműen a civil társadalom és a népakarat. Segítséget nem igazán kapott, gyakorlatilag nézőjévé vált a rendszerváltásnak – de nem feltétlenül a saját hibájából. Meggyőződésem, hogy a 2010 után kezdődő második rendszerváltás sikerének egyik záloga éppen az, hogy az új korszakban végre a népakaratnak is lapot osztanak – és ennek már, hála istennek, látszanak a jelei. Maradjon is így!”