Felelősség és közösség

„Újra kell értelmeznünk az egyéni felelősség és a közösségi lét viszonyát, le kell számolnunk a liberális hegemónia parancsaival, nem várhatunk a járvány utáni időszakra. Most kell a liberális alapon megtervezett együttélési formáinkat átértékelni, hisz tapasztalhatjuk, hogy az eddig univerzálisnak hitt, sokszor a nyugati civilizáció egészére ráerőltetett szabadelvű gyakorlat (liberálfasizmus) használhatatlanná vált. A liberalizmus, amely köldökzsinóron tartotta a »globális világrendet«, és amely tagadta a közösségi lét fontosságát, a nemzetállamok, a család, az azonos hitű csoportok és a lokális együttélési formák működését, csődöt mondott. Látjuk, hogy a »csak önmagára« és a saját szabadságára, illetve az ebből eredő felelősségre tekintettel cselekvő egyén nem képes a hatékony védekezésre. Több kell most, mint az egyéni felelősség vállalása, mert a hétköznapi döntéseink komoly hatással vannak a körülöttünk lévő közösségekre is. Nem véletlenül szól így a kormányzati szlogen: »Vigyázzunk egymásra!«

Ami mai tudásunk szerint, illetve eddigi tapasztalatainkból világosan látszik, az vázlatosan talán annyi, hogy az individuális szabadságnak szűkülnie, a közösség értékeinek pedig erősödnie kell – mert az egyén döntési szabadsága közösségi keretek nélkül ma mit sem ér. Ha abból indulunk ki, hogy mit tehet egy-egy ember, akkor azt a választ kapjuk, hogy betartja a járványügyi hatóságok javaslatait, követi a kormányzati védekezés rendeleteit, otthon marad, vagy vigyáz magára. De mindez önmagában kevés. A másikra is vigyáznunk kell. Családtagra, a rokonra, a barátra, a szomszédra, a mellettem állóra és a nemzettársamra. Mert ha csupán magunkat védjük, attól a járvány még tovább szedi áldozatait, és végül mi magunk sem ússzuk meg.

Kicsit olyan ez, mint a környezetszennyezés egyéni felelősségének kérdése. Mikor az ember eldob egy ceruzaelemet, egy műanyag flakont, egy szennyes papír zsebkendőt vagy egy félig elszívott csikket, majd azt mondja, hogy »nem ezen fog múlni«. Könnyedén menti fel magát az egyén, amikor arról van szó, hogy a nagyvállalatok teleszennyezik a természetet, egyesek pedig mérhetetlen módon rombolják a »teremtett világunk« értékeit. Az egyén ilyenkor kísértésbe esik, és a kényelmesebb utat választja: áthárítja a nagyobb »bűnre« a felelősséget, miközben a közösségért nem vállalja a sajátját. Hisz ha mindenki így gondolkodna, ha mindenki, aki egy élettérben tartózkodik, így cselekedne, akkor bizony nagyon szemetes lenne a körülöttünk lévő világ.”