A legaljasabb támadófegyver

„»Egy nemzet képes túlélni bolond vezetőit, még az ambiciózusait is. De nem lehet túlélni a belső hazaárulást. Az ellenség a határokon kevésbé félelmetes, mert ismert és nyíltan hordja zászlaját. De az árulók határainkon belül mozognak szabadon, az ő ravasz suttogásuk átoson sikátorokon, a kormány folyosóin is hallhatók. Az áruló nem néz ki árulónak, ő a nép nyelvén beszél, a nép arcát, érveit viseli, ő az emberi természet alantasságához szól, ami minden ember szívében titkon, mélyen fekszik. Az áruló elrohasztja a nemzet lelkét, titokban, éjjel dolgozik, alattomban aláássa a nemzet pillé­reit, fertőzi a politikát, hogy ellenállni sem lehet. A gyilkos nem annyira félelmetes. Az áruló maga a pestisjárvány.« (­Cicero, Kr. e. 106.–Kr. e. 43.)

Mit is lehetne ehhez hozzátenni 2000 év elteltével? Annyit mindenesetre, hogy a Homo sapiens, az Isten által kiválasztott megtestesülés egy és ugyanaz bármely korban. Szerencsére az emberek többsége képes tisztán élni az életét, nem engedve az ármánynak. A barát és ellenség együttes világát gyakran vagy – legyünk optimisták – időszakosan megbontja a sehová sem tartozók tábora, az árulók serege. Nyíltan és konspiráltan élhetik meg eltorzult személyiségüket, miközben akár önmagukat is becsapva szolgálnak idegen eszméket, célokat. Vannak, akik elhitetik a sodródókkal, hogy a marginális értékek fontosak.

Amikor egy kisebbségben lévő gazdasági erőtér gátlástalanul tör még nagyobb hatalomra, csak úgy teheti meg, ha képes emberek sokaságát félrevezetni. A manipuláció sikeresen működik békeidőben, ha nincs krízishelyzet, ha a látótérben még nem bukkant fel nyílt vagy fedett ellenség. Ilyen időszakban nem létezik az árulás fogalma, csak ellenfelek vannak és politikai, gazdasági, ideológiai ütközetek. Mindenki szabadon eldöntheti, hogy kit is támogasson jelenlétével, szavazatával. Persze a szemben állók köreiben megbújhatnak olyanok, akik sanda szándékkal vannak jelen, hogy megfigyeljék és ártsanak az ellenfélnek. Őket – mivel egyébként béke van, és csak politikai csaták dúlnak – kémeknek, beépített ügynököknek nevezzük.

Mi hát akkor a nemzetárulás élettere és sajátos megjelenési formája? Tudvalevő: a társadalom közössége bizonyos szempontból egyéni vélemények összessége. Olyan közös akarat, mely az egyes – időnként eltérő – érdekek szintézisét jelenti. Amennyiben kritikus szintet ér el a vélemények közötti különbség, akkor konfliktus keletkezhet, olyan krízis állhat elő, mely túllép a társadalom belső életterén, és nemzetek összecsapásához vagy globális érdekek harcához vezethet. Ha egy nemzetet támadnak, a társadalom nem tehet mást, mint összezár, és védi a hont. Aki viszont az ellenséget segíti válság idején, az nemzetárulóvá válik még akkor is, ha saját maga ezt nem így gondolja. Ilyenkor: »Dobó István 1552-ben Eger várának védelmekor Hegedűs hadnagyot kivégeztette, mert kollaborált a törökkel.«”