Madarak és pockok

„Valószínűleg a szocializmus máig rezgő hatásrendszere miatt hazánkban milliók gondolják, hogy magukon semmit, a politikán mindent számon kell kérniük. Az egyenlősítő szólamok látszólag elhalkultak, de milliók fejében a politika, a közélet pusztán egymáshoz méricskélés dolga. Ebben a felállásban az emberek egyenlőek (bármit is jelentsen ez), az állam pedig fejőstehén, amelynek tőgyeit mindenki egyazon joggal rángathatja. Az aktuális kormánynak szerintük egyetlen feladata van: minél több pénzt juttatni alanyi jogon a társadalom különböző csoportjainak.

Azok az emberek, akik a politikától mindössze ennyit várnak, remények és csalódások váltakozásaként élik meg mindennapjaikat. Beleszeretnek egy pártba, egy mozgalomba – aztán amikor az kormányra kerül, vagy akár csak intézményesül, professzionalizálódik, máris kevésbé tűnik vonzónak. Magyarországon változatlanul sokan hiszik, hogy a közélet másokról, nem pedig rólunk, magunkról szól. Semmilyen erőfeszítést nem tesznek a köz érdekében, nem segítenek másoknak, a nemzeti vagyon, társadalmi tulajdon fogalmából képtelenek kiszűrni a lényeget, hogy azok végső soron róluk, az egyes emberről szólnak.

Nem horgonyoznak le egyetlen eszménél, gondolatnál, végső soron nem hisznek semmiben, csak a saját érdekeikben. A családban végigrezgő örökség a gyárból kihordott alkatrészek és a közvagyon rutinszerű megrongálásában manifesztálódik, ne csodálkozzunk tehát, hogy ezek az emberek 2020-ban is prédának látják a társadalmi tulajdont. Nekik az autópálya, a középület, az iskola, a kórház egyszerűen »jár«. Képtelenek értelmezni a vagy-vagy tartományt, nem látják be, hogy az a középület, út máshol is épülhetett volna, vagy egyáltalán meg sem épül, és nem adóznak elismeréssel annak a kormánynak, amely az elődjével ellentétben megépítette számukra.

Közéleti vakságuk miatt nem pusztán kielégíthetetlenek, de végtelenül irigyek is. Szakképzetlenek vagy lusták lévén a tervezett munka és a nyomában járó tervezett élet ismeretlen számukra. Képtelenek felfogni, hogy a gondolkodó ember egész életében rugalmasan reagál különböző élethelyzetekre, így halad előre. Azt sem értik, hogy aki ért valamihez, abban jártasságot szerez, annak több jut az életben, mint annak, aki otthon vakarózik, és irigykedve les át a szomszéd portára. De nem kell feltétlenül munkakerülőnek lennie emberünknek: elég, ha csak sodródik, ha képtelen új tervet kovácsolni, ha nem mer lépni döntő élethelyzetekben.

Magyarországon milliók nőttek fel elvadult családi környezetben, rossz minták alapján vagy bármiféle minta nélkül. Milliók érzik, hogy magánnyomorúságuk miatt bosszút kell állniuk a világon, milliók vetítik rossz érzéseiket, életkörülményeiket a politikára, a mindenki közös asztalára. Az eltérő életpályák teljesen más tudati szintet is eredményeznek. És ezeknek az eltérő tudati szinteknek az ütközése alakítja közéletünket, ennek a láthatatlan, titkos küzdelemnek a pillanatnyi állásáról tudósítanak bennünket a választási eredmények. Szó sincs arról, hogy a baloldali tábor mindenestől mihaszna, munkakerülő, akarattalan, a jobboldali pedig ezek ellentéte lenne. Egyéni életpályák, történetek egész sora cáfolja, hogy fehér és fekete között ne volna szürke mező.”