Szükség van a formabontókra, akik belegázolnak a megszokottságba

„Mit jelent ma az underground? Körön kívülről hogyan látod a körön belülieket?

A »körön kívüli« egy megtisztelő jelző – lenne, ha ez nem volna alkati kérdés. Vagyis önmagában nem feltétlenül tartom minőségi különbségnek azt, ha valaki körön kívüli vagy underground, avagy körön belüli vagy polgári karakter. Ez habitus kérdése. Engem annyira hidegen hagy a presztízstársadalom bármelyik formája, hogy nem törekszem elismerésre, ahogy a megvetés sem érdekel különösebben. Na jó, utóbbit azért egy kicsit élvezem. Tehát a »körön belüliekre« is legalább annyira szükség van, mint a körön kívüliekre – a felszínen mozgókra éppúgy, mint az undergroundra. A probléma akkor alakul ki, ha mindenkit le akarunk küldeni a föld alá, vagy épp ellenkezőleg, mindenkit a felszínre akarunk hozni. Minden közösségi létezést a kettő kényes, valójában soha meg nem valósuló egyensúlya biztosít.

Szükség van azokra, akik szinte konokul ragaszkodnak a megszokotthoz formában és tartalomban egyaránt, és szükség van a formabontókra, akik belegázolnak a megszokottságba. Ha bármelyik egészségtelen túlsúlyba kerül, abból van baj: ha a megszokotthoz mindenben ragaszkodók, akkor halálra unjuk magunkat. Ha pedig a formabontók, akkor semmiféle rend nem lenne, sem pedig közösség. Ez a szabály ugyanúgy vonatkozik a kultúrára, mint a politikára, csak a politikában vagy a mindennapokban a körön belüliek többsége kívánatos, míg az alkotásban-kultúrában a körön kívülieké. Tehát a »körön belüliekre« – ha jól értem a kérdést – úgy gondolok, mint olyanokra, akikre elég nagy szükség van, hogy a »körön kívüli« jelző egyáltalán értelmezhető legyen.

Amennyiben a »körön belüliek« az ún. »szakmát« jelenti – bármelyiket, ami azt illeti –, akkor az tényleg kicsit sem érdekel. Bizonyos »szakmák« önjelölt képviselői úgy gondolják, ők alanyi jogon kinevezett közéleti ítélőszéket alkotnak, akik mindenki nevében erkölcsileg számon kérnek másokat. Nekik az Egy becsületbeli ügy című film vonatkozó jelenetének analógiájával tudnék válaszolni azzal kapcsolatban, kiket ismerek el magam fölött illetékes hatóságként.

Eszmetörténetből doktoráltál, van szerinted ma gondolat a kortárs politikában?

Akad azért. És egy politikai gondolat, ami a politikában jelenik meg, nem feltétlenül kell, hogy beférjen egy filozófiai vagy eszmetörténeti gondolat definíciójába. Sőt, egyáltalán nem kell. Ezért is tartom abszurdnak, amikor értelmiségiek értelmiségi fogalmakkal igyekeznek megragadni a politikát; és ennél is abszurdabb, amikor értelmiségi absztrakciókból akarnak politikai cselekvést fabrikálni. Mindenesetre szórakoztatónak tartom, mert mindig Monty Python-jelenet lesz belőle. Egy politikai gondolatnak akkor van értelme, ha cselekvésben fogalmazódik meg. És itt persze nem csak arra gondolok, hogy lesz belőle kátyú az úton. Ezeknek a gondolatoknak közösségi jellege van, emberek sokaságának a fogalmi kereteit, nézőpontját alakítják úgy, ahogyan értelmiségi gondolat sosem tudná. A politikai gondolat a közösség gondolkodását alakítja. Az értelmiség alábecsüli Trumpot, azt mondja, nincs egy gondolata sem. Remek, de olyat még nem láttunk, hogy alapvetően gondolatok nélkül – legyenek azok bármilyenek – lehetséges volna a politikai siker. Trump bizony gondolatokat fogalmazott meg, és nagyon jól tudta, mit hogyan fogalmazzon meg, még ha a felfuvalkodott értelmiség nem is értette. Azért is pislognak mai napig.

Hogy látod a Trump-jelenséget? Lázadás? Ellenforradalom? Vagy a rendszer trükkje?

Elsősorban egy gigantikus feltartott középső ujj. Trump megválasztása azt üzente a hólyagként viselkedő amerikai elitnek, hogy »kapjátok be«. Aki volt már anarchiapólós hülye gyerek az életében – jelen! – az ismeri az érzést. Csak utóbbi előrecsomagolt lázadás kölyköknek. Trump megválasztása a felnőttek lázadása az őket gyerekként kezelő imbecillisek ellen.

Soros filozófus is, legalábbis annak is tartja magát, melyek szerinted a legveszélyesebb gondolatai?

Az összes gondolata mögött meghúzódó meggyőződés a legveszélyesebb, miszerint ő képes megváltani a világot. Amikor világjobbítókkal találkozunk, mindig fogas kérdés, hogy érdekeket követnek vagy szolgálnak-e, vagy komolyan hisznek az utópiában. Sorosnál, látva eddigi tevékenységét, a kettő valószínűleg keveredik.

Az e világi messianizmus a létező legveszélyesebb gondolat. Ha még hatalmad és pénzed is van hozzá, mint Sorosnak, akkor pláne. És azt hiszem, ha nem lennék hívő, akkor is a katolikus gondolkodást tartanám a legészszerűbbnek: tisztában kell lennünk a tökéletesség képzetével és mércéjével, de azzal is, hogy emberi eszközökkel, pusztán emberi erőfeszítések révén sohasem érhetjük el azt. Az emberi szabadság garanciája a tökéletlenség. Az utópisták a tökéletlenséget akarják kiiktatni a világból, ezért számolják föl rendre a szabadságot is. Ha bármikor egy jóemberkedő társadalmi igazságosság-projekttel találkozunk, amit nem ténylegesen maga a Megváltó fogalmazott meg, akkor jobb, ha menekülőre fogjuk, mert abból megint egy újabb délibábos utópia lesz. És kis szerencsével nem látunk a végeredményeként koponyahegyeket.”