Szaúdi rejtélyek

„Ami az amerikai­akat illeti, az elfogulatlan megfigyelő emlékeiben még élnek az iraki tömegpusztító fegyverekről költött legendák, amelyek nyomán a térség háborús tűz- és terroristafészekké vált, míg a szaúdi állam hosszas, konok tagadását követően nemrégiben volt kénytelen a bizonyítékok súlya alatt elismerni felelősségét egyik polgárának brutális meggyilkolásában.

Súlyos okunk van tehát gyanakvással fogadni minden kincstári magyarázatot, és a józan ész fényében, elsősorban a cui prodest? kérdést feltéve megkísérelni oszlatni az esetet övező homályt. Kinek volt indítéka, másrészt képessége egy ilyen támadásra, egyáltalán kiről tételezhető fel ilyen agresszió, ha úgy tetszik, kinek szokása nézeteltéréseit rakétákkal elintézni, s végül kinek származhatott vélt vagy valódi előnye belőle?…

Irán mint állam nem szokott fegyveres támadást indítani más államok ellen. Ami azért ad némi súlyt mostani tagadó nyilatkozatának is. És figyelembe véve a kulturális tényezőket igen kevéssé valószínű, hogy a büszke perzsa állam sunyin letagadná, ha valóban az ő fegyveres erőinek sikerült volna ilyen megalázó csapást mérni az ősi riválisra. De hogy nem ő tette, azt a leginkább az valószínűsíti, hogy ez a támadás, bármennyire is tetszést arathatna a zsigeri indulatok szintjén a perzsák körében, stratégiailag nagyon rosszkor jött Iránnak. Nem származott belőle előnye, sőt ellenségeinek jött olyannyira kapóra, hogy ha nem lett volna, ki kellett volna találniuk. Ismerve a titkosszolgálatok észjárását, ugyan miért ne találták volna ki?

Irán a Donald Trump által azóta felrúgott többoldalú megállapodás eredményeképpen joggal reménykedhetett abban, hogy normalizálhatja nemzetközi politikai és gazdasági kapcsolatait, visszailleszkedhet a nemzetek közösségébe, és megindul a gazdasági felemelkedés útján. Mivel az európai nagyhatalmak nem hagyták cserben, s kitartottak a nukleáris paktum mellett, ez a reménye még az újra bevezetett amerikai szankciók szorításában sem enyészett el. Biztató jelek utaltak arra, hogy az üzleties megközelítésre hajlamos Trumppal esetleg mégis megegyezésre lehet jutni. Hacsak nem tételezzük fel, hogy a teheráni elit csupa gyengeelméjűből áll, ebben a szituációban legutoljára juthattak arra a döntésre, hogy csapást mérjenek a kiengesztelni kívánt szuperhatalom egyik térségbeli fő érdekeltségére. Ebből semmilyen előnyük nem származott volna, ellenkezőleg.

Vannak azonban, akiknek stratégiai érdekük volt a dolgok ilyen alakulása. Az Egyesült Államokban erős érdekcsoportok ambíciója Irán nemzetközi párialétének tartósítása. Ezek, látván, hogy Trumpra gyakorolt hatásuk, amellyel a nukleáris paktum felrúgását korábban sikerült elérniük, gyengülőben van, s más erők, például amelyek az iráni olajbizniszben volnának érdekeltek, már-már fölébük kerekednek, nyilván nem feltett kézzel reagáltak a dolgok alakulására. Soha nem fogjuk pontosan megtudni (esetleg 99 év múlva, a titkosítások feloldása után), folytak-e, s milyen játszmák a perzsa mérleg nyelvének visszabillentése érdekében. Lehet, hogy tényleg elszabadult hajóágyúkként viselkedő milíciák kezében füstölög a pisztoly. De hogy a történtek kinek az érdekeit szolgálták, most sem lehetnek kétségeink. Mint ahogy afelől sem, hogy ha a neokon titkosszolgálati boszorkánykonyhákban az e lobbik céljait szolgáló provokációról született volna döntés, annak kivitelezése semmiféle nehézségbe nem ütközhetett. Ha volt indíték, a képesség abszolút megvan a végrehajtásra, s az sem vitatható, hogy e köröknek szokásuk is a dolgok ilyetén elintézése. Hogy hasznuk származott volna belőle, arról már volt szó.”