Gréczy, Kunhalmi és a horthysta írmag

„Horthy és a hárommillió koldus országa. Újabb mese a régi időkről. Mintha ma nem lenne meg kereken a hárommillió leszakadt ember. Mintha tíz vagy harminc évvel ezelőtt nem lett meg volna darabra, párttól, kormánytól függetlenül. Mintha egy társadalomnak, különösen Közép-Kelet-Európában, nem lenne mindig a negyede, harmada folyamatos lemaradásban (kivétel ez alól a Kádár-rendszer, ott és akkor a gazdagság Trabantban és konfekcióruhában manifesztálódott, és ezek birtokosait a hatalom elégedett állampolgárnak nevezte). Ne hazudjuk már azt, hogy Horthy Magyarországa kilátástalan és sötét, miközben utána pár évvel nem kevesebb történt, mint hogy 1. eltüntették a színről az arisztokráciát, 2. eltüntették a színről a polgárságot, 3. felszámolták a parasztságot, 4. hadat üzentek a magántulajdonnak, 5. bemondásra börtönbe zártak és meggyilkoltak több százezer magyart. Miközben Magyarországon soha nem látott diktatúra tombolt, nyilvánvalóan visszafelé kellett mutogatniuk, hogy elfedjék a bűneiket, és beleplántálták a Horthy-rendszerről költött előítéleteket több nemzedékbe. Ezért visszhangozza most a műveletlen, szellemileg toprongy Gréczy is a kommunista propagandát.

Ami borzalom 1944-1945-ben történt, a német megszállás eredménye. Hogy a szörnyűségekhez akadtak magyar partnerek, nem újdonság. Akkor is, ma is akadnak köztünk szar alakok, akik nagyon szívesen belemártják a másik szívébe a tőrüket, örömmel agyonvernek bárkit, ha úgy adódik. Ezeknek politikailag gazsulálni, ezek indulatait felkelteni mások ellen ma kétségkívül a DK tudja a legjobban Magyarországon.

És végül a vörösterrorról és a fehérterrorról egy szót, mert Kunhalmi Ágnes szóba hozta ezt is a közös rendezvényen. Ideje végre leszögezni, hogy erkölcsi különbséget a kettő között tenni nem lehet, hiszen Szamuelyék és a tiszti különítmények egyaránt embereket gyilkoltak meg. Igazolni tehát egyiket sem lehet, de ez nem jelenti azt, hogy egylényegű a két történet.

A vörösterror ugyanis az ősbűn. Az előzmény. Ha az nincs, nincs fehérterror sem. A fehérterror a válasz, a megtorlás. Ha most lehántjuk magunkról a politikailag illedelmes moralistát, aki finoman sóhajtozik és konszenzusra tör, hogy illedelmes európai maradjon, cseppet meglepődünk. A vörösterror ugyanis a teljes társadalmi felfordulás, az anarchia nevében gyilkolt. El akarták törölni Magyarországot, meg akarták szüntetni a nemzetet, a családot, a magántulajdont. Kitervelői és végrehajtói közül a legtöbben katonaszökevények voltak, vagy felmentették magukat, és szabadkőműves barátaikkal a hátországban forradalmat támasztottak, amíg magyar katonák százezrei haltak meg a fronton. Szamuely és a többiek számára mindenki burzsuj volt, aki nem tartozott közéjük, áldozataik nevét jórészt listán kapták meg sértett cselédlányoktól, bosszúszomjas vasutasoktól, a legtöbbször bemondásra gyilkoltak.

Ezzel szemben a fehérterror fő célja a bűnösök felkutatása és megbüntetése, ezért keresik a direktóriumi tagokat és a terror felelőseit, miközben elszabadulnak az indulatok és ártatlanokat is meggyilkolnak. A fehérterror végrehajtói egytől egyig katonák, akik négy évig rohadtak a lövészárokban, akik a hazáért készek voltak meghalni, és akiknek a bajtársait ellenséges roham söpörte el, amíg Kunfi Zsigmond és barátai a budapesti kávéházban szervezték a forradalmat. A tiszti különítmények több tagjának a hozzátartozóit meggyilkolták, családtagjaikat nyilvánosan megalázták, megszégyenítették a vörösök, birtokaikat államosították, széthordták. Az erőszakra erőszak a válasz. Morálisan igazolhatatlan, de mégis érthető a reakció. Megpróbálom plasztikussá tenni a problémát: ha Gréczy Zsolt vagy Kunhalmi Ágnes meggyilkolná a családtagjaimat, akik máskülönben nem ártottak nekik, vagy ha nyilvánosan megszégyenítenék őket, valószínűleg én sem fordulnék bírósághoz, hanem megkeresném a bűnösöket.”