Kilőtt szemek nélkül

„Nem volt ez mindig így. Október 23-a ma már nemcsak az 1956-os események, de a 2006-os vérbe fojtott békés tüntetések miatt is érdemes a megemlékezésre. Igaz, akkor a gyurcsányi liberális demokrácia virágkorát élte, legalábbis ahogyan ők elképzelik a demokráciát, a liberalizmust. Kordonok, rendőrsorfalak, vízágyúk között. És aztán még évekig nem mertek kibújni a rácsok mögül a szocialista kormányok alatt, sem október 23-án, sem március 15-én. Az ünnepekhez csak távcsöves puskás emberek, biztonsági őrök védelmében volt bátorságuk.

Az egykori MSZP-s miniszterelnök minap azt mondta, nagyon nem kellene már gyurcsányozni, mert az közpusztító beszéd. Elhiheti, 2010 után mi is azt reméltük, soha többé nem kell a nevét a szánkra, tollunkra venni, maximum elrettentő történelmi példaként. De lám, még mindig itt ágál kivörösödött fejjel, diktatúráról és korrupcióról hablatyol, s úgy osztja az észt, mintha bizony az ő kormányzása maga lett volna a mennyország, s természetesen félig titokban abban reménykedik, lesz ő még magyar kormányfő! Azt hiszik, azt hiszi, attól, hogy most megnyerték a fővárost és néhány megyeszékhelyet, övé az ország. Hát nem! Ez az ország soha nem lesz Gyurcsányé.

Nem árt persze óvatosnak lenni, mert ahogy telnek az évek, az újabb és újabb generációknak az a kor már csak történelem lesz, a mai tízen-huszonéveseknek nincs tapasztalatuk az akkori szocialista korrupcióról, a mindennapi zsarnokságról, a rendőrrohamokról. A kilőtt szemű békés tüntetőket, a kardlapozó, maszkos, azonosító szám nélküli rendőröket csak képeken látják, ha látják, ahogyan mi, idősebbek az ’56-os pesti srácokat. S ha otthon, az iskolákban, a médiában nem mondjuk el nekik, mit jelentett 2006 októbere, milyen volt Gyurcsány Ferenc, a »legrosszabb demokrata« kormányzása, akkor talán sokan bedőlnek neki, a jópofizó mémnek. S látjuk, az önkormányzati választások eredményeképp hogyan szüremkednek vissza a helyi hatalom közelébe emberei, akiknek már a nevét is azt hittük, elfeledtük.”