A német újraegyesítés emléknapja

„Ady Endre Magyarországot egyszer »kompországnak« – Kelet és Nyugat között ingázó országnak – nevezte. Harminc évvel ezelőtt az NDK-ból érkező menekültek számára Magyarország mindenekelőtt a szabadságba vezető hidat jelentette.

Magyarország már régóta a híd szerepét töltötte be. A hidegháború idején az önök országa a kettészelt Németország mindkét feléből számos nyaralónak volt vágyott úti célja. Nyaranta keleti és nyugati családok, barátok találkoztak Magyarországon. Kis német újraegyesítések voltak ezek – de csak rövid időre. Magyarországon a mai napig úgy tartják, hogy Németország »közös határok nélküli szomszédos ország«.

Ez a szomszédság új dimenziót ért el 1989 nyarán – akkoriban több tízezer német menekült el az NDK-ból, Magyarországon keresve oltalmat, ahol végül valós segítségre lelt. Mint az a jó szomszédoknál szokás.

A németek kollektív emlékezetében élénken élnek ezek a képek, és ez a jövőben is így marad. »Egy rab nép kinyitotta börtönének a kapuját, hogy egy másik rab nép kiléphessen a szabadságba« – így hangzik a felirat azon a Sopron melletti emlékművön, amely az NDK polgárainak 1989. augusztusi tömeges menekülésére emlékeztet. Nekünk, németeknek sokat jelent ez a közös szabadságélmény, és mind a mai napig nagy hálával tölt el bennünket.

Az 1989 nyarán zajló események egész Kelet-Európában sorra érték el tetőpontjukat. A magyar határ harminc évvel ezelőtti, szep­tember 10-i megnyitása mégis kiemelkedik a sorból. Ma is élénken emlékszem rá. Emlékszem NDK-beli honfitársaink arcára és szó szerint határtalan örömükre, hogy sikerült eljutniuk a szabadságba.

Aki ezt az időszakot tudatosan megélte, tudja, milyen rendkívüli izgalmat keltett a magyar televízió esti híreiben, főműsoridőben a határnyitásról szóló hír. És milyen kockázatot jelentett. Németh Miklós akkori magyar miniszterelnök a visszatekintésében a következőket mondta a drámai helyzetről: »Senki sem tudta, hol a tűréshatár, meddig mehetünk el, és ténylegesen milyen lesz a Szovjetunió és a Varsói Szerződés tagállamainak reakciója.« Mintegy 80 000 szovjet katona állomásozott akkoriban Magyarországon.

Vajon be tudja-e tartani Mihail Gorbacsov az ígéreteit, és a Szovjetunió tétlenül tűri-e majd Magyarország »elhajlását«?

Csak az volt biztos, hogy a múltban a jaltai rend megváltoztatására vagy a szocialista társadalmak demokratizálására irányuló valamennyi kísérletet véresen leverték Lengyelországban, Csehországban, az NDK-ban és Magyarországon is. A szocialista rezsimek hatalma gyanakváson és félelmen alapult. 1989-ben azonban az emberek összeszedték a bátorságukat.

Szertefoszlott egész népek megtorlástól való félelme és a tehetetlenség érzése. A Balkántól a Baltikumig. Az erősödő tiltakozás mindenki számára láthatóvá vált, aki látni akarta – és ez erőt adott az embereknek. Észrevették: Nem vagyunk egyedül. Sokan vagyunk. »Akik korábban megtanultak félni, már nem féltek többé.« Ezt tapasztalta 1989 nyarán Kozma Imre atya, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat vezetője, aki elsőként szervezett segélytábort NDK-beli menekültek számára Magyarországon. Augusztus közepe óta csak Budapesten mintegy harmincezer, az NDK-ból érkező polgár tartózkodott – parkokban, utcákon, sátrakban és parkolókban. Az egész országban összesen körülbelül kétszázezer keletnémet várta az alkalmat, hogy menekülhessen. A Németországi Szövetségi Köztársaság nagykövetsége megtelt – ahogyan a varsói és a prágai képviselet is.

Az 1989. szeptember 10-i határnyitás az egész keleti blokkban mérföldkő volt a szabadsághoz és demokráciához vezető úton. Új lendületet adott. Két hónappal később leomlott a berlini fal, a hidegháború szimbóluma.”