A liberalizmus válsága? Nem!

„Ám a liberalizmus nincs nagyobb válságban, mint bármely XIX. századi ideológia a XXI. században, amikor a globális felmelegedés és a tudományos-technológiai átalakulás átírja az emberi társadalom szerkezetét és működését. Az a közeg, amelyben a XIX. század elején kiformálódott a liberális eszme, vagyis a polgárság, gazdasági erejével és a klasszikus műveltségeszménnyel valóban válságban van, sőt sajnos már nem is létezik. Helyette a globális felmelegedés kihívásával szembesülő, atomizált egyénekre hasadt tömegtársadalmak vannak, amelyekben egyre több az olyan biológiai jellemzők által kreált csoport, amely nem foglalkozik más csoportok érdekeivel. Vagyis ami hiányzik, az a közjó és egymás elfogadása, megértése. Márpedig a liberálisok tevékenysége két évszázada a közjó képviseletére, a közösségen belüli ellentétek áthidalására irányul.

Kiindulópontom az, hogy a liberalizmus a XIX-XX. században annak a társadalmi rétegnek az ideológiája volt, amelyet polgárságnak nevezünk. Ez nem azt jelenti, hogy más rétegek nem azonosultak a liberalizmussal (például a német és skandináv liberális pártok rendelkeztek agrárpárti indulásuk miatt paraszti bázissal is). Csupán annyit jelent, hogy alapvetően a polgárosodás volt a liberalizmus programja, minden régióban, Magyarországtól Latin-Amerikáig. A polgárság és a polgárosodó elitcsoportok műveltségeszménye, a »feudális« és az abszolutista béklyók (vö. »elmaradottság«, »előítéletek!«) elleni indulata vetette el a liberalizmus magját. A törvény előtti egyenlőség, a hatalmi ágak szétválasztása, állam és egyház elválasztása, a szólás-, sajtó- és vallásszabadság, a közteherviselés, a cenzúra eltörlése mind egyenesen következett a polgárság kulturális és politikai egyenjogúsító törekvéseiből. Hosszú lenne bemutatni a liberalizmus családfáját, az 1812-es spanyol Los Liberales irányzatától és a nemzeti liberalizmusoktól (Széchenyi, Kossuth, Cavour stb.) kezdve a demokrata liberalizmuson (Mazzini) keresztül a XIX. század végi szociálliberalizmusig. Mindegyik liberalizmus ragaszkodott alapként az eredeti, XIX. század eleji programhoz, az alkotmányossághoz és a közjó képviseletéhez.

Hogy a liberalizmus a XX. században mindig válságban volt, az is köztudott. Igaz, a diagnózist leginkább a liberalizmus ellenfelei, sőt halálos ellenségei állították fel. Sokan sokszor eltemették a liberalizmust, méghozzá éppen azon tulajdonsága miatt, amely a legnagyobb erénye: hogy a liberálisok egy bizonyos értékrendhez kötődnek, és nem tesznek engedményeket a technológiai divatoknak (ebből az amerikai neoliberálisok jelentenek kivételt, de tőlük tekintsünk most el). Mussolini nem győzött gúnyolódni a liberalizmuson, mondván, a liberalizmushoz ragaszkodni olyan, mintha valaki gyertyával akarna világítani az elektromosság korában. Valóban, a liberalizmus korszerűtlennek tűnhetett a polgári műveltségeszménnyel, a hatalmi ágak szétválasztásával és a konszenzusos döntéshozatal preferálásával egy olyan világban, amikor Európa elindult a tömegtársadalmak útján, és amikor éppen az erős végrehajtó hatalom és a harcias beszédmód vált meghatározóvá.”