A szeretet követei

„Milyen volt a kereszténység a szocializmusban és működött-e az egyház nemzetösszetartó szerepe?

»A rossz elleni küzdelemben mindig Istené a végső győzelem.« (Szent II. János Pál)

A XXI. század elejére Európa nyugati fele egy olyan posztkeresztény, posztnemzeti, posztnemi, poszttörténelmi korszakba lépett, amely ugyanúgy az identitások újraértelmezésére tesz kísérletet, mint száz évvel korábban a kommunizmus. A kommunista ideológia is új identitást, új típusú szovjet embert ígért, magát az egyetlen, igaz hit letéteményeseként tüntette fel. Hivatkozási alapja a történelmi szükségszerűség volt, amely a marxista tanítást alapul véve azt hirdette, hogy a világ egy egyenes vonalú fejlődési pályát fut be, a fejletlentől a legfejlettebbig, azaz az ősközösségtől a kommunizmusig, ami nem más, mint a megvalósult földi mennyország. És miután a szocializmus, amit az oroszok hetven, mi közel fél évszázadig építeni kényszerültünk, a kommunizmus előtti utolsó állomás volt, állításuk szerint karnyújtásnyira voltunk a tökéletes társadalomtól.

A kommunisták az istenhitet tagadták, a hívőket üldözték. Bár kommunizmus maga is egy vallás volt, aminek volt bibliája; ez volt Marx Tőkéje, voltak szent szövegei: Marx, Engels, Lenin, Sztálin, Mao stb. írásai, volt egy katekizmusa a Kommunista kiáltvány és kapitalizmust jelölte meg eredendő bűnként. Egyébként ugyanúgy hitt a megváltásban és ide várta a világra a paradicsomot. A kommunisták saját papsággal is rendelkeztek, ezt élcsapatnak hívták, Rómájukat pedig Moszkvába helyezték át. Erre az üdvtörténetre alapozva megkövetelték, hogy mindenki az ő igazságukat vallja, és elégedjen meg ezzel az egy hittel, az egy vezér, az egy párt uralmával. Ezt az egyneműsítést, amire uralmukat alapozták, csak korlátlan terrorral tudták biztosítani. Ennek a teljes igazság illúziójának a fenntarthatóságához egészen 1989. december 1-jéig ragaszkodtak. Gorbacsov, a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) főtitkára csak ekkor jelentette be: „Feladtuk azt az igényt, hogy mi birtokoljuk az igazság monopóliumát.”

Igazságmonopóliumuk tehát tagadta a vallást, a nemzetet, a családot. Helyükbe az osztályt, a pártot, a nemzetközi proletariátust, a technikai fejlődést állították. Isten be lett tiltva, az egyházak üldözése, a papok, lelkészek, szerzetesek, apácák molesztálása, lejáratása mindennapossá vált. A kommunista utópia államrenddé tette az erőszakot. Napi rutinná a hazugságot. Kiüresítette az eget.”