Kordonok közé szorítva

„Hogyan jutottunk odáig, hogy Kanadában az emberek – minden ember – mindennapi életébe, ruhájuk zsebébe és pénztárcájukba viszik be a homoszexualitást azzal, hogy olyan 1 dolláros érméket hoznak forgalomba, amelyeken két férfi csókolózik? Hogyan jutottunk odáig, hogy gyermek tévécsatornán lehet népszerűsíteni a homoszexuális együttélést és gyermekeknek homoszexuális »párok« általi örökbefogadását? Hogy jutottunk odáig, hogy az alapításakor még rendes konzervatív szellemiségű amerikai cég, a Disney, ma nyílt homoszexuális propagandát folytat gyerekek körében?

Hogyan jutottunk odáig, hogy mindezzel szembeni ellenérzésünknek lassan hangot sem adhatunk? Hogyan jutottunk odáig, hogy a sajtó-, szólás- és véleménynyilvánítási szabadság megkérdőjeleződik, és a Facebook kicenzúráz minden olyan írást, amely a homoszexualitással kapcsolatban nem támogató álláspontot fogalmaz meg? Hogyan jutottunk odáig, hogy a témában megfogalmazott, az LMBTQ lobbiéval nem egyező álláspontot le lehet tiltani az internetről, az azt közzétevő sajtóorgánumot pedig pénzbírsággal lehet sújtani?

Mindezért a második világháború utáni európai jobboldal a felelős – jobboldali politikusok, jobboldali értelmiségiek és jobboldali civil szervezetek egyaránt. Ez a jobboldal valamiért elhitte, hogy a háborút elvesztett, nevében is szocialista (nemzeti szocialista) német rezsim valójában jobboldali rezsim volt. Innentől kezdve egy kicsit büdös volt jobboldalinak lenni. A jobboldal defenzívába szorult, és a jobboldali politikusok inkább »jobbközép« »mérsékelt jobbközép«, vagy »centrum« politikát hirdettek. Vagyis valami olyat, ami középen volt a szélsőjobb és a szélsőbal között. Csakhogy a szélsőjobb fogalmát mindig a baloldal határozta meg, pontosan úgy, ahogyan ma is, amikor kedvük szerint neveznek szélsőjobboldalinak bárkit, akinek az álláspontjával nem értenek egyet.

Ez a baloldal pedig egyrészt folyamatosan tolta ki a baloldal határait, másrészt folyamatosan deklarált szélsőjobboldalinak, és ezzel diszkreditált olyan álláspontokat is, amelyek korábban elfogadottak voltak. Ez a két folyamat – a baloldal folyamatos balra tolódása és jobboldali vélemények szélsőjobboldaliként történő felszalámizása – oda vezetett, hogy a centrum, a jobbközép folyamatosan balra tolódott. Különösen felgyorsult ez a folyamat az elmúlt 30 évben. Így veszítették el Nyugat-Európa nagy jobboldali pártjai mára jobboldali jellegüket. A jobboldaliság ugyanis nem a politikai palettán vagy a parlamenti ülésteremben való elhelyezkedést, hanem egy értékhalmaznak a vallását és vállalását jelenti. És így lettünk mi – akiknek 30 éve nem változtak a nézetei egy jottányit sem – egyszer csak »szélsőjobboldaliak«. És nagyon úgy néz ki, hogy mi vagyunk a következők, akiket le akarnak szalámizni.

Mi hát a teendőnk? A jobboldalnak szilárdan le kell szögeznie azokat az értékeket, amelyeket magáénak vall, és ezekből egy centit sem engedni – még akkor sem, ha ezek az értékek »idejétmúltak«, »elavultak«, »antidemokratikusak«, »kirekesztők«, »szélsőségesek«, »gyűlölködők«. Ne feledjük: ezeket a jelzőket a baloldal aggatja ránk! Ezzel egy időben a jobboldalnak – politikának, értelmiségieknek, civil szervezeteknek – át kell vennie a kezdeményező szerepet és támadásba kell lendülnie. A baloldallal – és benne a homoszexuális lobbival – szembeni defenzív viselkedést offenzív viselkedésnek kell felváltania. Szerencsére idehaza vannak erre utaló, biztató jelek.”