Nemzeti érdek

„Talán a korosabb hivatalsegédek dolgoztak ott már 1998. október 7-én is, amikor a miniszterelnök Bill Clinton elnök oldalán számolt be tárgyalásaikról.

Ennek több mint húsz éve, és kétségtelen, sok víz lefolyt azóta nemcsak a Dunán, de Washington folyóján, a Potomacen is. Hazánk a NATO, majd az Európai Unió tagja lett, az Egyesült Államok pedig – a világgal együtt – szembesült 2001. szeptember 11-ének sokkjával, majd háborúkat indított, amelyekben erejéhez mérten hazánk is támogatta, illetve Clinton után három további elnök is a Fehér Házba költözhetett. Legutóbb Donald Trump, aki mára meghívta Orbán Viktort. Szórakoztató végignézni levelének sajtóvisszhangját.

A hazai kínálatból kiemelkedik az az irányvonal, amely Barack Obama elnöksége alatt, valamint az elmúlt két évben is végig azon élvezkedett, hogy Orbánt nem hívták meg. Most viszont, hogy meghívták – és ezzel gumicsontját veszíti –, bagatellizálja a találkozó jelentőségét. Mi a magunk részéről émelyegnénk a kétszínűség ekkora hullámvasútján. A The Washington Post jajveszékelő cikkírója eközben úgy véli, Orbán nem való a Fehér Házba.

Ez nem meglepő: a külügyes nómenklatúra szócsöve szerint Donald Trump sem volt odavaló. A három éve 90 százalékban Hillary Clintonra szavazó amerikai főváros a polkorrektség emlőin nevelkedett megmondóemberei nemcsak a vendéget, de a vendéglátót sem nagyon komálják. A gond ezzel az, hogy sem a demokrácia, sem a diplomácia nem így működik.

A vezetők megválasztása nem a finnyás ízlésűek privilégiuma, a meghívóleveleket pedig államérdekek – ha úgy tetszik: nemzeti érdekek – mondják tollba. NATO-tagként hazánk az USA szövetségese, nemrég új védelmi megállapodást írtak alá, a katonai együttműködés más formáiról, így fegyverüzletekről is szó van. Ezek – valamint a két ország migrációellenes és szuverenitáspárti álláspontja – a jelek szerint jobban gyorsították a meghívást, mint amennyire a picsogás lassítani tudta. Mert nemzeti érdekekről van szó, és ez az erősebb szempont.”