NESZE nekünk! Orbán útja a Nagy Európai Szabadságharcos Egységfrontba

„Nincs itt semmi látnivaló – mondhatnánk. »Összenő, ami összetartozik«, és a szervezeti szint szép lassan leköveti a valóságot. Orbán kapitány ugyanis az elmúlt négy év folyamán benavigálta pártját egy európai értelemben vett kikötőbe. Az európai szélsőjobboldaléba. Az „európai” kitétel ebben az esetben tényleg fontos. Az európai széljobb ugyanis más, mint a közép-európai és a hagyományos magyar. Fő jellemzője, hogy nem bírja a bevándorlókat, főleg – de nem kizárólag – a muszlimokat, viszont nagyon szereti Izraelt. (Nyugaton Izraelt a szélsőbal nem szokta szeretni.) Vannak persze hangsúlyeltolódások országonként, egyes nyugati populisták épp a melegjogokat védenék, mások, mint Orbán, csak a nők jogait féltik tőlük meg a keresztény kultúrát, de az eszmei alap közös. Orbán természetes szövetségese európai szinten tehát már régen nem a CDU vagy az ÖVP. Az ő szövetségese eszmeileg évek óta a német AfD, az osztrák Szabadságpárt, az olasz Északi Liga és a francia Nemzeti Front. A pártlap múlt heti két írása csupán megerősítette ezt a jó ideje nyilvánvaló tényt.

Ne tagadjuk: mindebben az európai értelemben vett európai konzervatívoknak, kereszténydemokratáknak is súlyos felelőssége van.

Angela Merkel kudarcos Willkommenskulturja, a józan ész helyetti jóemberkedés és a migránskvótákkal való zsonglőrködés mind-mind óriási hiba volt. Tény az is, hogy a nagy, meghatározó európai néppártiak ideológiailag jó ideje megkülönböztethetetlenek a szocdemektől vagy a liberálisoktól. Gyakran megfeledkeztek arról, hogy ellenálljanak a haladás feltétlen híveinek, hogy megfékezzék a progressziónak a valósággal mit sem törődő, szigorú elvi alapon és minden áron egyenlősítésre, jogkiterjesztésre törekvő elszabadult hajóágyúit. Hogy nemet mondjanak az identitáspolitika ámokfutására. Ehelyett versenyfutásként értelmezték azt, és beneveztek: »semleges nem« hivatalos okmányokba vezetése, a »mindenki az, aminek mondja magát« hazugságmagjai Európa több nyugati országában is termékeny talajra hullottak, s nem voltak ott a konzervatívok, a józan ész kertészei, hogy ezeket kigyomlálják. Hogy az egyéni és kisközösségi szabadságokat védve szembeszálljanak az állami szintre emelt új hittételekkel, fantazmagóriákkal. Az összefüggés e között és a migrációs jóemberkedés között nyilvánvaló.

S hogy ha ez így van, mégis miért nem követeljük a kormánylappal együtt a tutyimutyi Néppártból való kifarolást? Miért nem ünnepeljük a formálódó Nagy Európai Szabadságharcos Egységfrontot (NESZE)? Először is jó, ha tudjuk: csupán a brüsszelezés és a bevándorlóellenesség az, amiben Orbán, Le Pen és Salvini egyetért. A »bevándorló” ráadásul mindenhol mást jelent. A magyar miniszterelnöknek eztán olyan szövetségesei lennének, akik kelet-európaiakkal riogatják a munkájáért aggódó francia melóst,

és Európa más országaiba – horribile dictu: kvótarendszer alapján – paterolnák az olasz földön ragadt bevándorlókat. Azon kívül, hogy »a hármak« Manfred Weber meg-nem-választottságáról értekeznek – hiszen az Európai Bizottság elnökét valóban nem az emberek, hanem az emberek által választott Európai Parlament és az emberek által megválasztott vezetőkből álló Európai Tanács választja –, vajon mi egyebet tudnának közösen felmutatni? Félő, hogy egyetlen tanulságot: mindenki lehet Orbán a saját hazájában – de csak ott. A miniszterelnök egyszerűen körön kívülre kerülne: nem ülne ott a néppárti kormányfők találkozóin, s aligha tudna hatni az európai parlamenti döntésekre.”