Apák és fajuk

„Az jutott eszembe, hogy írok egy nyílt levelet a Fidesz EP-képviselőjének, Schöpflin Györgynek. Az ő édesapja és nagyapám barátok voltak. Barátságuk azt követően is megmaradt, hogy Schöpflin Gyula emigrált. Több levelet is őrzök tőle, több olyat is, amelyben beszámol »Gyurka« pályájának alakulásáról. Majd arra jutottam, fölösleges. A pálya ugyanis úgy alakult, hogy jelenleg Schöpflin György a magyar kormány jóformán minden döntését és megnyilvánulását kimagyarázza, mentegeti. Ha szavaiból jól veszem ki, a kormányt érő kritikákat nagyrészt annak tudja be, hogy a válságban lévő baloldali és/vagy liberális gondolkodás nem tud mit kezdeni egy övétől eltérő demokráciafelfogással, szigorúbb, centralizáltabb államvezetési gyakorlattal és a – fogalmazzunk így – az unortodox gazdaságpolitikával. Holott – véli ő – a magyar kormány politikailag kétségtelenül és részben gazdaságilag is sikeres, miközben azt is hozzáteszi, hogy kulturális háborúit viszont egytől egyig elvesztette.

Itt van például ez a tisztes távolból tévéstúdiónak látszó uszítógóc, ahol az idézett mondat a következő összefüggésben került elő. A kommunizmus emléknapja alkalmából a ’90 előtti Népszabadság Pártélet rovatának munkatársa kifejti, hogy mi, akik élünk, is magunkon viseljük a kommunizmus kártételét. Eddig egyet is értek: jóvátehetetlen kártétel például az, hogy Bencsik Andrásból újságírót faragtak. (»Újságírót« mármint.) Ám a békeharctól békeharcig jutó gyűlöletsztahanovista továbblendül, és előrukkol a végső megfejtéssel is: a háború a nemzeti érdekekért változatlanul proletár internacionalizmus ellen folyik. Ezt konkretizálja aztán a néven nem nevezett mindegyki a fenti személyek említésével.

Gondoltam, megkérdezem Schöpflint, hogy ugyan miféle harcot lehet folytatni egy évtizedek óta halott emberrel? És azért őt kérdezem meg, mert nagyapámhoz hasonlóan az ő apja is kommunista volt. Mindketten még az illegalitásban csatlakoztak a mozgalomhoz, Schöpflin Gyulát néhány hónapra le is tartóztatták. Ahogy nagyapámat is – csak őt az oroszok, amikor munkaszolgálatból átszökött hozzájuk. Valójában persze mindketten izgága értelmiségiek voltak, tele tervekkel és ötletekkel, akik a kurzussal szembeni állásfoglalásként lettek baloldaliak. A munkások, a nincstelenek, a periférián létezők fölemelését egzisztenciális értelemben és műveltségben is teljesen komolyan gondolták. Nagyapám például fáradhatatlanul szervezett munkás szavalókórusokat. Az elsőt még Párizsban, mely társaság József Attila jelenlétében – aki a francia fővárosban nagyapámnál lakott – mutatta be a költő Koldusok című versét. Itthon pedig folytatta a nyomdászok szakszervezetének, a Munkás Testedző Egyesületének vagy a szegedi Munkásotthon kórusának megszervezésével és vezetésével. Közben írja meg a Színház és munkásosztály című tanulmányát, és rendez megannyi darabot és irodalmi estet. Aki ez ellen akar küzdeni, hát küzdjön.”