Manfred Weber lapjai

„Ha megkérdeznék, mit gondolok Manfred Weber, az Európai Parlament néppárti frakcióvezetője, egyben csúcsjelölt budapesti útja után tett javaslatáról, mely szerint egy újabb tekintélyes (mi más?) testületre bízná a tagállamok jogállami ellenőrzését, és majd ez a bizottság (?) sárga és piros lapokat kezdene osztogatni az európai »játékosoknak«, a jogállam megsértőinek, akkor azt mondanám: ez egy baromság.

Ehhez a tömör jelzőhöz képest viszont messzebbről kezdeném az indoklást. A sárga és a piros lap a futballban ma már megszokott. Nem mindig volt az: Kenneth Aston (FIFA) találta ki, hogy a közös nyelvet nem beszélő bírók és játékosok is gyorsan megértsék egymást a pályán. A sárga lapot 1970-ben, a mexikóvárosi Azték Stadionban a tornát megnyitó Mexikó–Szovjetunió csoportmérkőzést irányító német Kurt Tschenscher alkalmazta elsőként. 

Az Európai Unió azonban nem focipálya, s nagyon nagy volna a baj, ha a magyar kormányfő futballmániája, akár csak a hasonlatok szintjén is, meghódíthatná ezt a közösséget. Másrészt az uniós országoknak tudniuk kell, kellene közös nyelven beszélni, és főként szót érteni. Az újabb és újabb bizottságok életre hívása, hogy a szót érteni nem akarókat megregulázza – túl azon, hogy éppen Orbán uniós apparátust illető bírálatát erősítené - Majakovszkijt juttatja eszünkbe. Az Önagyonülésezőket, aminek lényegi mondanivalója, hogy ha valaki nem akar kimondani valamit, ha nem akarja nyíltan vállalni a felelősséget a saját véleményéért, akkor testületet alakít, alakíttat és amögé bújik. A vége pedig valamennyiünk óhaja: Álmatlan izgalom éjjel./  A nap korán ébred./  Csakhogy eljött ez a pirkadat!/ »Ó, legalább/ még egy értekezletet, amelyen végleg/  eldöntik, hogy minden értekezletesdit tőből kiirtanak.« (Hegedűs Géza fordítása),”