A boldogságról, a konyhába szorulva

2019. február 15. 21:06

Meddig tarthat életünk folyamán a boldogsághoz, illetve annak halvány derengéséhez közeli spirituális állapotunk?

2019. február 15. 21:06
Gágyor Péter
Mandiner

A boldogság eleve viszonylagos fogalom. Főnévként könnyen közhellyé foszlik, kopik: születésnapi, névnapi és valamennyi ünnepi alkalommal elkántálható, írásban sokszorosítható üres frázissá.

A fogalom sorsa jelzői pozícióban sem könnyebb. Jelentősége tán a boldogság – boldogtalanság összevetésében értelmezhető. Itt is csak fajlagosan, figyelembe véve az egyedi elvárások különbségeit, hogy ki, mikor, mitől érzi magát kissé boldogabbnak.

A nagy kérdés: a meddig!

Meddig tarthat életünk folyamán a boldogsághoz, illetve annak halvány derengéséhez közeli spirituális állapotunk?

Milyen stratégiák szükségesek hosszú távon?

A kisebb nagyobb tragikumokkal tarkított, de az elkerülhetetlenül, jobb esetekben kiérdemelt tragikummal záródó életfolyamat milyen tervezéseket, befektetéseket, lemondásokat feltételez ahhoz, hogy a boldogság szivárványa kiegyensúlyozza sorsunkat, ezt a pszicho-szomatikus-spirituális folyamatot a születés és halál között.

Ilyen és hasonló, alig fésült gondolatok jártak a fejembe a konyhában, mert a „konyhába szorultam” és főzni kezdtem, gyermekeim és unokáim érkezését várom. Lassú tűzön készül az étel (konfitálva), hogy a nyersanyagok enzimjei kevésbé sérüljenek, és nem csak a jobb íz és zamat miatt, hanem mert így egészségesebb. Mert fontosak az enzimek építik, karbantartják a szervezetünket, immunrendszerünket is erősítik. Már évekkel ezelőtt, a reggeli sajtó szokásos tallózása közben fogadtam el e hasznosnak vélhető főzési technológiát. Hasznosnak vélem, mint ahogyan a napi sajtószemle is hasznosan immunizál az ilyen napkezdés, válogatás a hírek és álhírek, emberi vélemények és embertelen demagógiák között. Zenét hallgatok közben: amíg főzök, nem érzem, hogy unokáim kedvenc ételei a „konyhába szorítottak” volna. A feleségem sem érez szorító kényszert főzés közben. Akkor sem, ha csak magunknak kettőnknek főzünk és tálalunk.

Míg a nyersanyagokkal bíbelődöm s hallgatom a klasszikus zenét, átsuhannak fejemben a sajtótallózás nyomán fennakadt fogalmak. Nyugdíjas lévén, a nyugdíjasokat „csirke-far hát-kommandónak” becsmérlő párt-elit véleményen fel sem horkanok már, legyintést sem érdemel egy valóban ethosztalan csoportosulás agonizáló hőbörgése. Most inkább a demográfiai katasztrófát akadályozó, fékező kormányprogramot ellenző cikkek szellemi és érzelmi hátterét elemzem zöldségtisztítás közben – bevallom, csupán felületesen.

A családtámogató szociális rendszer – írják egyes tollforgatók – „konyhákba kényszeríti” a nőket, megfosztaná a kreatív élet lehetőségeitől ezeket a „szülőgépeket”, tárgyiasítják (értsd: boldogtalanná teszik) őket.

Furcsa logika.

Létezik-e kreatívabb állapot a teremtésnél? Ugye, nem.

Teremteni, életet adni, szülni viszont csak a nők osztályrésze lehet. Ebben az értelemben a „szülőgép” szó használata erkölcsi elferdülésről, emberi hiányosságról árulkodik. Erkölcsös írástudónak inkább eltörne a tolla (csődöt jelentene számítógépe billentyűzete), mielőtt e fogalmat leírhatná és/vagy ha szájára venné, a fogai törnének ki.

Fakanállal a kezemben azon morfondírozom, hogy a globalizált konzumtársadalom sínjein melyik váltón siklottunk ki. Igaz, ami igaz: az embert vágyai vezérlik, s teszik ezt olykor a kalandos képzelete káoszában is. Gyors leltár pereg át agyamon. Európa sok országát meglátogathattuk, sőt két idegen földrészre is elutaztunk, és van három gyermekünk, van (csak!) hét szépséges unokánk. Van, hála Istennek a kényszer-emigrációnk, az itthoni rendőri nyaggatások ellenére is lettek, vannak. És ez a boldogság gyengéd fényvillanásaival ajándékoz meg minket.

Ha másképpen, ha gyerekek nélkül tervezzük meg jövőnket, belefért volna még tán Tibet, Új-Zéland, Madagaszkár a Seychelle-szigetek és sok más felkapott vidéke a világnak. Végső soron még egy űrkirándulás is beleférne. És elmaradt volna a féltő izgalom a lázas gyerekek ágya felett, a sírás a bölcsődei búcsúzásnál, a hétköznapok megtöbbszöröződött gondjai és kiadásai. Olykor, ma már a mai nemzedékeknek elmagyarázhatatlan novellának tűnik egykori hétköznapjaink vesszőfutása.

Mégis így volt emberi, jó – és megérte!

Számadást jelenével, múltjával, de még tervezett jövőjével bárki készíthet. Nyereségeit listázhatja az is, aki messziről tudatosan elkerülte a „szülőgép” szerepet, de használjuk ezen ocsmány szó helyett az anya/mama fogalmát, akár József Attila szép verseit felidézve magunkban…

Leltározhatnak azok is, akik nem hajlandók a „konyhákba szorulni”, akár most is egy déltengeri luxusnyaraló teraszának a nyugágyában leltározzák sorsuk eseményeit. Azon felül, hogy az ilyen kéjállapotok csak keveseknek jutnak, hiszen Madách eszkimójának szavaival „egyre kevesebb a fóka” – jó, ha a mindenki számára elrendelt jövővel is számolnak, és az öregkori magány végső napjait sem hagyják ki. Amikor majd visszatekintenek az elmúlt idő sodrásaira.

A magányon túl, a tudatosan nem vállalt utódok, a folytatás hiányában mi tárul eléjük az életet lezáró tragikus pillanatok közeledtével?

Megmarad-e majd a boldogságnak akár a legapróbb szikrája

az elkerülhetetlen boldogtalan ringatózásban. Kháron ladikja még csak nem is fog emlékeztetni a pipec luxusjachtokra.

Az étel már fő, feleségem süteményt készít, jönnek a gyerekek és az unokák. Mind másmilyen, mindannyian mindent másképpen tesznek, mást tanulnak, mint azt elképzelnénk, s ha megkérdeznének, tán javasolnánk.

Mi is ilyenek voltunk. Jól van ez így. Ennél már csak az jobb, csak az idézi fel a boldogság képzetét, ha kevesebb az asztal körül a szék, mint ahányan jönnek.

Összesen 35 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Mutimi
2019. február 19. 11:16
Békés, derűs írás. Így ír egy önmagával és a világgal békességben élő ember. A többiek pedig "szülőgépeznek". Szegények.
annamanna
2019. február 16. 13:30
Az abortuszos cikktől másolom át: Az abortusz kapcsán az elsődleges probléma, ami miatt Magyarországon is engedélyezik, "a nő társadalmi helyzetének súlyos megrendülése" értsd: 1. nincs pénz felnevelni a kölköt, a nő egyedül nem merne belevágni az anyaságba 2. annyira nem tudják elképzelni magukat szülőként (pláne a lány anyaként), annyira nincs felkészülve arra, hogy mit kell csinálni egy babával, hogy egyszerűbbnek tűnik az abortusz. Ez utóbbi helyzetre tudok is mutatni egy kis videórészletet: https://www.youtube.com/watch?v=zZ13q5l7iBM&t=113s - azóta szerencsére megszületett a kisfiú, de sokan nincsenek olyan szerencsés helyzetben, mint a Barátok köztös színésznő, és ezen a ponton az abortusz mellett döntenek. Észrevehető, hogy nem csak a felkészületlenség nyomasztja, hanem az egyedül maradástól való félelem is. Ezeknek a problémáknak a megoldása egy olyan pofonegyszerű ötlet volna, ami biztosítja a nők gyerekvállalását, teljesen függetlenül attól, hogy bárki is hajlandó-e finanszírozni, támogatni őket anyagilag és egyéb módon (segítséggel). Ez pedig nem más, mint az anyaságért adott fizetés. Ennek természetesen több megszorításának is kell lennie, hogy az egész ötlet ne okozzon több kárt, mint hasznot: 1. először komolyan meg kellene tanítani a gyereknevelés elvárt szintjének paramétereit, mert sok fiatal már eleve nem tudja, mit kezdjen egy gyerekkel, nincs tapasztalata, nincs rutinja és azért nem vág bele a gyerek "projektbe" mert "még nincs készen rá". A tanulmányokat természetesen papírral lehetne igazolni (szakirányú érettségi a célszerű, mármint magyarul. legyen érettségi tárgy a családi életre nevelés). Ezek tehát szakismeretek, a gyerekneveléshez speciális tudás szükséges, amit tényleg el lehet ismerni szakmaként, és mivel tudást is igényel és sok erőfeszítést is kíván, ezért valóban lehet érte fizetést is adni. 2. De csak akkor, ha a teljesítményt ugyanúgy, mint más szakmák esetében, folyamatosan ellenőrzik. Anélkül ugyanis bárki bármilyen módon visszaélhet a pénzzel, a közpénzzel való visszaélésnek pedig legalább ezt az új csapját nem érdemes megnyitni. Tehát érdemes lenne rá közpénzt szánni, de csak abban az esetben, ha cserébe "profi" munkát végeznének a szülők, és "minőségi" gyerekanyagot állítanának elő, nem pedig mihaszna, neveletlen, drogos anarchista bűnöző csürhét. Abból van épp elég, nem kell még több. 3. max. 38 éves korig, biológiai okból kb eddig elég biztonságos a gyermekvállalás, innentől kezdve rizikós. És a nőnek sem jó, ha végképp otthon savanyodik meg. Jó volna, ha lenne annyi jövőképe egy fiatalnak, hogy előre tudja tervezni - érettségi után cirka 20 éve van a támogatott gyerekvállalásra. Ezekkel a kitételekkel együtt a főállású anyaság óriási segítséget, támaszt, biztonságot jelentene a nőknek, és az abortuszok arányát töredékére szorítaná vissza. "Heti 70 órát dolgoznak a főállású anyukák A család és az otthoni teendők ellátása mellett alvásra napi 6, önmagukra pedig alig 1 órájuk marad a háztartásbeli nőknek. (...) A kutatók kiszámolták, hogy ha az anyukákat fizetnék az elvégzett munkáért – ugyanazzal az óradíjjal, mint amennyit a takarítónők, bébiszitterek kapnak a szigetországban – akkor évente 37 000 fontot, azaz nagyjából 11 millió forintnak megfelelő összeget keresnének." https://www.nlcafe.hu/csalad/20110722/heti_70_orat_dolgoznak_a_foallasu_anyukak_/
kérdés
2019. február 16. 00:06
:-) Fontos. A tudatosítása is. Nem lehet elég korán elkezdeni. Szeretek mesélni az unokáknak, már apró kortól. Mindig úgy fejezem be nekik, hogy kerek legyen a mese, hogy: ...és boldogan éltek, míg meg nem haltak....még a kuflimesékhez is hozzáköltöm.
korona
2019. február 16. 00:02
A boldogság az élet apró örömeinek láncolata. Hol van a boldogság ? Az úton, amely a mindenkori célunkig vezet. Parancsra senki sem lesz boldog.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!