Látszatok zuhatagától a félperiférikus orientalizmusig

„Amit itt és így most keresgélek, az puszta hipotézis arról: lehetséges-e, hogy a magyar Orbán-rendszer alávetés-technikája nem valami újdonatúj illiberális uralom-teória sebes követéséből és bevezetéséből fakad, hanem mindez az alávetés technikájának sokkal nagyobb trendben, akár ciklikus fordulatokban elhelyezkedő historikumát hordozza? Elementáris része egy gazdaságtörténeti szakasznak, a félperiférikus rendszerek logikájának, s ennyiben nemcsak nem nóvum, de a mintegy százesztendős orientalizmus-szemlélet egyik újraírt/átírt verziója csupán, melynek megvan szinte a holnapja is, nemcsak a közelmúltja?

Közelítésmódom, alábbi merengésem azonban nem Dávila tudományosan „mágikus realizmusát” követi, hanem egy másfajta, de párhuzamos aspektust, melyet valahol afrikanisztikai olvasmányaimból szedegettem össze inspirációként, hogy azután némely kortárs kritikai gondolkodóval egybeolvasva valami széljegyzet-félét illesszek ide a mai magyar rendszerelmélet egy új irányáról. Nem mindig kritikai élc és veszélyérzet nélkül… Vagyis, talán csak továbbgondolom a Dávila regisztrálta alternatív valóságot: az anakronisztikus és az alantas állapotra osztottság vagylagosságát. Miért ne lehetne mindezt szépen összekötni, harmóniába kulcsolni, egyszerre alantas és anakronisztikus eszközzé formálni…? S eddig miért nem lehetett, ha nem lehetett talán, vagy miért is nem szóltunk róla…?

Nem vagyok afrikanista, s nem élek az apartheid vagy a konstans éhezés rendszerében, sőt nem is kizárólag a hatvanas évek elejének, a gyarmati nyomás alól felszabadult afrikai országok remélt közösségének, alulfejlett gazdaságának és kialakulatlan proletariátusának (gyakorta leginkább importált) osztálylogikáján keresztül nézem a fennálló viszonylatokat. De a legkevésbé sem tudom elkerülni, hogy a kolonializmus szakirodalmának szinte „maguktól kínálkozó” szociológiai vagy politikatudományi tézisei idetolakodjanak képernyőmre. Egyáltalán nem lesz módom itt minden szükséges és hasznos nézőpontot elősorolni, csupán „szemezgetek”, válogatok a lehetséges rálátások közül. Sőt még a kínálkozó „antiimperialista”, gyarmati felszabadító szakirodalomból is csak móddal keresgélek, mivel politikai antropológiai kutakodással töltött évtizedek alatt ezekből számosat tudtam használni, s megannyit közülük (ha egykoron elavultnak minősült is) később analógiásan használható tudásként értékelek ma már. Afrikával (de lehetne ez éppenséggel Brazília, Mexikó vagy Venezuela is) foglalkozó kollégáim egyre többször emelik ki azt a korszakos jelenséget, hogy a független afrikai országok 1958-as ghánai konferenciája és a portugál, spanyol, brit, belga vagy német gyarmati területek felszabadult népeinek önszervező közösségei, egyéni államalakulatai és iparosodásnak indult térségei kellős közepén egyre inkább megjelenik az indiai, indonéz, s mindenekelőtt a kínai tőke nyomásgyakorló hatása, továbbá az ágazati fejlesztések egyre bővülő köre fog bele olyan rendszerváltásba, mely a kies magyar műszóval „keleti nyitásnak” nevezhető. Azt már Jack Woddis könyveiből, Georges Balandier fekete-afrikai politikai antropológiájából, Wallerstein világgazdaság-teóriájának régi és újabb változataiból, Jean Ziégler szociológiai kutatásaiból, Achille Mbembe posztkolonializmus-áttekintéséből, Frantz Fanon évtizedekig mérvadónak tekintett fajelmélet-kritikai munkásságából is tudjuk, miképpen alakult az éhezés, a rabszolgaság és a periférián élő vagy az alá zuhant népek gazdasági potenciálja az elmúlt évszázadban, s főképp miként formálódott az erről való egész teoretikus merengés ez idő alatt. A kortárs eszmeáramlatok között az elmúlt tizenöt évben is fölerősödött az a kritikai tónus, mely nem kíván hódolni a jajongó-sajnálkozó posztgyarmati kórusműveknek, a nyugati világ bűnbánó lelkiségének, mely a gyarmatosítás és imperializmus bűnét megvallani hivatott nyugati morálfilozófiai örökség és európai humanista lelkiség tükreként a modernitásban egyfajta kríziskudarcos attitűddel a humanizmus drámáját az univerzalizmus küldetéstudatával vegyíti egybe. Ebbe mintegy „belelógott” az egzisztencialista, fenomenológiai filozófia, a morálteológia, a nietzschei „Isten halott” problematika logikája és még a modernitás számos alternatív olvasata, no meg a posztmodern világképek közül is egypár. S ha konkrét, élő közösségeket tekintünk politológiai, vagy épp antropológiai pillantással illetve őket, feltűnik, hogy miben és hogyan képes akár tényleges jelenléte nélkül is áthatni minden helyit, lokálisat, autentikusat, hagyományosat és maradványosat is az örökség értéke és terhe, az uralom fenntartásának és biztosítékainak polgárháborút eredményező összefüggései, a fejlődés illúziójának kitett bármely népeket elbódító illúzió, vagy akár az önuralom/önkreatív/civilizatorikus szabadságosság esélye – mindezek egyformán „szenvednek” az átírás és újraértelmezés nyűgjeitől. Sőt, ahogyan Césaire hangsúlyozza: érdemes lenne itt és most nemcsak tisztán látni, de tisztán el is gondolni és ki is mondani, hogy a gyarmatosítás nem egyszerűen vallási térítés, jószolgálati helyszín, önkéntességi terep, vagy a testvériség és közösségiség filantróp megnyilvánulása, az egészség és járványok határainak átrajzolása, uralomkiterjesztés Isten nevében vagy a jog gyakorlásának értelmében, vagyis civilizatorikus áldás…, hanem épp végzetes döntés arról, hogy a belső ellentmondások is kívülről rendezhetők, a helyi történelem is kénytelen-kelletlen a világtörténelembe kell illeszkedjen, s az emberi, gazdasági, versenyképességi antagonizmusok is éppen a „jótevő” európaiaktól, „segítő” amerikaiaktól, „fejlesztő” keletiektől jönnek. És jönnek immár a különböző imperializmusokat időben messzi-messzi távolságban is követő megoldásokkal, jönnek mindmáig.

Ezt a ráébredést, a kritikai hajlandóságot és az egész „hanyatló Nyugat” ismételt és totális ránehézkedését az afrikai térségre nemcsak az antropológus Shils és amerikai kutatócsoportja, de a hatalom mindenhol jelenlétét is kultúra-kritikával illető összehasonlító irodalomtörténész Edward Said Orientalizmusa ugyancsak olyan aspektusban mutatja be, mely nem a Kelet kultúrájának őszinte hódolatával azonos, nem a keleti kultúrák csodálatának 19. századi franciás hagyományát, vagy a brit gyarmatosítók gyűjtőtevékenységét tükrözi csupán, hanem a megismerés és megértés keleti vagy nyugati világlátáson alapuló különbségét sokkalta inkább hangsúlyozó birtokbevételi eljárást is. Said optikáján át az európai civilizációs önkép (görög filoszokkal, Dantéval, francia realista regénnyel, Marx osztályelméletével, Renan vagy Goethe keleti imázsával, Flaubert vagy Kipling rajzolataival, műgyűjtéssel és történetfelfogási missziótudattal együtt) valamelyest árulkodóan arról is vall, miképpen látják akár a regényírók vagy történészek is, de a politikai bürokraták és a katonai befektetők ugyancsak olyan „szűz terepnek” az egész Keletet, mely mintegy semmi másra nem vár, csupán a boldogító Nyugat méltó hódítására. Ugyanakkor Said is hangsúlyozza a keleti aspektusú és a nyugati fókuszú gondolkodásmódok közötti átjárhatóságot, kölcsönhatásokat, sőt átvételeket is, a Kelet-képek intézményesülését is, ezek mellett és fölött viszont a nyugati prioritást, mely a Kelet direkt pacifikálását tekinti irányadónak, meghódítását pedig a felette kiépíthető uralom megszerzési módjának, az átformálásra igényt tartó elgondolások prioritásának hangsúlyaival. Érdekes tehát, amint az orientalisztika, a kelet-iránti érdeklődés és a keleti műveltség európai hódításának ideája szép lassan átcsap az orientalizmus mint uralomképesség nyugati módon formált elméletévé. Aztán meg nemcsak elméletévé, hanem a rendszerváltott kelet-európai vágyképek és presztízs-mutatványok egyik lehetséges útja-módjává is…

Mi több, a gyarmatosítás hatásának megjelenése a gyarmati térségek szerzőinek munkásságában, ízlésében, világképében és értékrendjében már nemcsak az ábrázolásmódok és szimbolikus kifejezésformák mentén rajzolódik ki, de magát a gyarmatosítást is egyfajta hamisított, „fabulációs”, másképp szólva hazugságteremtő birodalmi terv részévé is változtatja. Erről Mbembe, vagy korábban Fanon, Achebe, LoBagola, Oyono és más afrikai művészek európai humanizmushoz, kulturális örökséghez való viszonya, az egész „négritude” irányzata és kultusza sok mindent elárul, de rejtve hagyja a gyarmatosítás értékalapú örökségének kétszínűségi dimenzióit. Mbembe részletesen kifejti, miképpen támad látható szakadék a gyarmati körülmények és európai eszmények, helyi viszonyok és univerzális etikai normák, lokális életvilágok és egyetemesnek mondott világképek, vallások, szokásrendek fennállása, kizárólagossági harcai és értelmezési diskurzusai között. E diskurzusok változási potenciálja persze igen hektikus, de bizonyosan érdemes lenne itt még számos árnyalatot tükröztetni az „eljövendő emberiség” szeretetteljes univerzumát sugárzó, ám helyi térítésben, infrastrukturális fejlesztésben, hatalmi befolyás vagy fegyvereladás terén is kellőképpen kíméletlen beavatkozásban, konkrétabban az energiapolitikai kifosztásban és az elektronikai szemétlerakóhely-kijelölésben megmutatkozó euro-afrikai klasszifikációban éppen ennek ellenkezőjét fölfedezni. A fehér és totalizáló uralom víziója a fekete alsóbbrendűség fölött, vagy a fekete maszkot viselő álságosság belülről pusztító krízisei nem véletlenül lettek a posztkoloniális gondolkodás vezérelvének segítői, ugyanakkor az „európai gyarmatosító humanizmus” elvadult arcának és állati énjének megerősítői. Achille Mbembe idézi Cornelius Castoriadis-t, aki szerint „a rasszizmus esetében az állati én így beszél: ’Egyedül én érek valamit. De én önmagamban csak akkor érek valamit, ha a többiek önmagukban semmit sem érnek’.” Az efféle „humanizmusban” rejlő öntudatlan öngyűlölet, és ennek átszármaztatása a helyi kultúrákra, lényegében egy biopolitikai, fajpolitikai játszma, mely korántsem a saját szabadság-egyenlőség-testvériség fogalom távoli megtestesülését szolgálja, hanem a humanizmusnak mondott és univerzalizmusnak álcázott személyiség-módosító uralom sikeres tervét tükrözi. Ebben már semmi köze a jognak az igazságossághoz, a létkérdéseknek a békéhez – de annál erőteljesebb az átalakulni képtelen szemléletmód és hatni akarás installálása, telepítése a gyarmati térbe, erőnek erejével vagy konfliktusok generálásával, fegyverrel vagy lefizetéssel, segélycsomagokkal vagy betegségek átadásával. Fanon ezt félszáz évvel ezelőtt mint „nekropolitikai erőt” írta le, mely az élet betegséggé válásának és a betegség életté álcázásának, a halált életnek, az életet pedig halálnak tekintő felfogást tette általánossá a gyarmati térben, ahol a fajilag alacsonyabbrendűnek tételezett másik kizsákmányolásának vágya és a kiiktatására, kiirtására irányuló kísértés uralkodott el.”