Nagy Imréről folytatólag

„A vidéki Magyarországon, az agrártársadalom nagy részében nem olyan pozitív Nagy Imre-kép élt, mint a budapesti reformkommunistákban. Ismerték a moszkovita és 1945 utáni múltját, végső soron annak a rendszernek volt oszlopos tagja, amely eljuttatta az országot ’56-ig.

A parasztság szemében ő is a rendszer gyűlölt figurája volt.

Emlékeztek a könyörtelen padlássöprésekre, ő volt az az élelmezésügyi miniszter, aki az utolsó szem gabonát elvette tőlük, és belügyminiszterként az ő hatáskörébe tartoztak a háborús bűnösök mellett a kommunisták ellenfeleivel is leszámoló népbíróságok. Ugyanabban az időben szerepe volt több, a kommunisták által elkövetett gyilkosság eltussolásában, ráadásul a németek erőszakos kitelepítése idején is ő volt a belügyi tárca vezetője.

Népszerűsége viszonylagos volt, és igazán csak a reformkommunisták bíztak benne, de nem a nép.

Nagy Imre hívei, a reformkommunisták korábbi kőkemény sztálinisták közül kerültek ki (például Méray Tibor, Aczél Tamás, Losonczy Géza, Vásárhelyi Miklós), akik irányt váltottak Sztálin halála után. Részben miattuk alakult ki torz Nagy Imre-kép a köztudatban. Írásaikban idealizálták Nagy Imrét. Ő lett a jó kommunista.

Ma már tudjuk, hogy a kommunizmust nem lehet megreformálni, ahogyan a fasizmust sem. Nagy Imre miniszterelnöksége idején kormányrendeletbe foglalta Sztálin dicsőítését, noha éppen a szovjet vezető halála utáni változások nyomán léphetett elő; akkor adták ki Moszkvában a parancsot a tehetetlen Rákosi leváltására és új kormányprogram megírására.

Ennyiben volt ő reformer.

Nem szabad azt sem elfelejteni, hogy Nagy Imre végig ott volt a párt vezetőségében, és részt vett a döntésekben is, amelyek erősítették a kommunista diktatúrát. Nagy Imre 1956-ban nem volt a forradalom vezetője, nem volt a forradalom egyetlen arca, bár miniszterelnök volt. Valójában ő végig az eseményeket követte.”