Miért hallgat Tóta?

„Napok óta lesem, hogy ír-e valamit. Ír-e valami jó szaftosat, amiben csürhézi és csőcselékezi azokat, akik nem szeretik, ha ádvent idején idióták felborogatják az utcai virágtartókat, padokat döntögetnek, megrongálják az ország karácsonyfáját, szánkót lopnak és gyújtogatnak, rendőrt dobálnak füstbombával, ordítanak, közlekedési dugót okoznak, élhetetlenné teszik egyes utcákban a puszta létezést is.

Várom, hogy Árpi leírja mit is gondol, de nem. Árpi hallgat.

Lehet, nagyon rákészül arra a bizonyos cikkre. Anyagot gyűjt, cikkeket vagdos ki ollóval, otthon töprengő arccal fel-alá járkál, füle mögé teszi a plajbászt, majd elveszi onnan, s szórakozottan rágcsálja.

Vagy az is lehet, Árpi nem holmi kis cikkben gondolkodik, nem, ő magasabbra teszi a mércét. Nem a mulandó pillanatot akarja torkon ragadni, hanem az örökkévalóság számára a cél. Esetleg a slam poetry a kiválasztott hordozó, s most Árpi magában mondogatja a sorokat. Olykor beszívja ajkait, motyog, zaklatottan visszaül a papír mellé, kihúz sorokat, majd izzadó homlokáról elsimítja haját, s visszakörmöli mind.

Nem, ezt mi nem tudhatjuk, de nagyon várjuk már, hogy nyilatkozzon végre.

Árpi, ne húzd az időt! A pillanat elszáll, s te elszalasztod a nagy alkalmat! Hagyd a csudába a rockoperát, kottáid hajigáld ki, tedd félre az ecsetet meg a vásznat, ülj le végre a számítógép elé, s kezdj el pötyögni!

A nemzetnek joga van megtudni, mit gondol napjaink történéseiről a legendás publicista. Ugyanazt gondolja-e, mint tizenvalahány éve?

Vagy esetleg mást?”