„»Nem marad következmény nélkül Orbán rendőrségének brutalitása«.
– Gyurcsány Ferenc, 2018. december
- Praesumptio iuris et de iure, mármint hogy ez nem az - állítja a jogtudományoknak a kandidátusa, egyben kiváló barátom, felemeli a mutatóujját, egy darabig a magasban tartja, majd szedegetni kezd valamit a füléből, néha a körme alól. - Egyébként meg - súgja - res divini iuris, kispöcsöm, szal én még a nevét se nagyon írnám le. Érted, ódzkodnák. - És úgy, hogy Fletó...? - Az se nem jó - vágja rá rögtön -, mert blogi képviselődként csúnyán corpus delicti; ha rászállnak az ügyre keményen, akkor anyádnak mészölykálmán. - De tövig ám, nyehehehe - veti közbe immár a marketingtudományoknak a doktora, szintén régi haver, miközben óvatosan megkavarja a levest -, szal igen, hallgassál csak a kandidára, és inkább írjad aztat instant klasszik, hogy a kórházi ellátást igénylő nyavalya oly ócska bolsevista trükk, amellyel a nemzeti egység tüdőjét ássák alá a sátán rózsametszői démonikusan alpesi valután. - És a halottak? - vetem fel, látszólag engedve, hogy végképp eltérítsenek a témától. - Teljes nyilvánvalóan Soros kottájából játszanak, nem lévő levésük mentént rohasztják a rendszert, orrfacsaróan gáncsolják a munkás emberi kart filharmonikusan áfa nélkül zsold. Ellenberger egy kis szeriőz borst, na, azt így adjál kézbe rapid, Tibika, mer' a végén még tök teljesen fos lesz ez a szar... - És ha esetleg... szóval ha netán úgy fogalmaznék - kanyarodok vissza óvatosan -, hogy kopuláljék...? Kopuláljék a Fletó... anyai ágon... Mert hát... értitek... azért valamit mégiscsak jó lenne a blogon reagá... - Borst, Tibika - jön a szigorú válasz -, borst adjad! Legyen inkább só. Amúgy meg: találjad fel magad, leszel szíves, végtére is fogyasztani gyűltünk itt ma egybe a te jogi képviselőd úrral főként, 'sszalak meg brüsszelita, nemde ugye - s valamint nem is annyira politizálni?!
Ebben maradunk.
Délután kiballagok a hátsókertbe - az emésztés java rendben lezajlott. Az égből langyos nyugalom pihéz. Ma se írtam le, nyugtázom magamban, ám ekkor eltölt valami, nem büszkeség, egészen más lesz ez, - sőt már nem is eltölt, inkább jön-jön savasan fölfelé, lassan le kéne nyírni a füvet, elindulok hát a mi jó öreg tulipánfánk iránt, nos, a végén igazából már rohanok, a nagyi adta nekünk anno, úgy négy-öt esztendővel ezelőtt - esetleg hat -, szép fa, jó fa, szerettük.”