Azért nem álltam fel, mert féltem

„Ezt a posztot nem lehet megúszni. Most már nem.

Három évig voltam a közmédia munkatársa. Két évig a Magyar Távirati Iroda egyik főszerkesztője. Tudom, mi történik a falakon belül. Értem is, hogy mi történik a falakon belül. És van egy kérdés, hogy én miért nem álltam fel akkor, amikor. Válaszolok. Meg arra is, hogy melyik volt az a pillanat, amikor fel kellett volna állni.

Nekem akkor kellett volna felmondanom, amikor egy értekezleten bejelentették, hogy mostantól az ellenzék csak akkor kaphat nyilvánosságot, ha már megérkezett a Fidesz reakciója, a hírben pedig a kormánypárt reakciójának kell előrébb szerepelnie. (Mennyire megmosolyogtató ez a mai állapotokhoz képest, hiszen még voltak ellenzéki hírek…)

És azért nem álltam fel, mert féltem. Korábban egyszer felmondtam a Magyar Nemzetnél, a G-nap előtti Simicska-médiánál, márpedig ott az ilyesmit nem nagyon szerették. Ha egyszer elmentél, nem mehettél csak úgy vissza. Aztán felmondtam a Heti Válasznál is, hogy átszerződjek a közmédiába, és azt gondoltam, oda sincs visszaút. (Végül lett, de csak sok-sok véletlennek és szerencsének, na meg Borókai Gábor jófejségének köszönhetően.) Az ellenzéki médiához pedig nem is hívtak volna, és ha mégis, akkor se mentem volna, hiszen nem akartam nem jobboldali médiában dolgozni. Ezért féltem, hogy ha a közmédiánál végem, mindenhol végem. Nem vagyok büszke rá, és ezen az se segít, hogy a végén mégis csak eljöttem. Mert ha lecsupaszítjuk a történetet csontig, akkor bizony annyi marad, hogy azért maradtam és vettem részt a közmédia szétrohasztásában még egy ideig, mert féltettem a megélhetésemet. Nem könnyű ezzel szembenézni.

Ami a közmédiában történik, gyalázat. Nem a mai, képviselői akcióra gondolok, nem a következményeire, hanem amivé a közmédia lett. Szégyen mindenkinek, aki a hírgyártásban részt vesz. Tudom, hogy más ezt belülről megélni, de higgyétek el kollégák, hogy egyszer majd nektek is szembe kell néznetek mindazzal, amit tesztek, tettetek. És az nagyon vacak érzés lesz.”