Agyzabálás és ellenszere

„Ahogy az ember sétál az utcán, bevásárlóközpontokban, nézi a plakátokat vagy éppen csak szembejön vele valami hirdetés a neten vagy a tévében, azon kapja magát, hogy – nincs erre jobb kifejezés, bármennyire is közhelyes legyen – a csapból is a liberális szenny, métely ömlik. És ezen felületek, üzenetek roppant sunyi, alamuszi, álcázott módszereket, technikákat alkalmaznak az egyéni és társadalmi ízlés progresszív irányba történő befolyásolása, az »új korszellem« kialakítása érdekében. Amiről beszélünk, az ugye a széles értelemben vett populáris fogyasztói kultúra területe, a PR- és reklámvilágtól elkezdve a tömeg- és művészfilmeken, divat- vagy stílusszegmensen keresztül a trendi pszichológiai és gyermeknevelési tanácsadásig. Lényegében a fogyasztás- és szolgáltatás-központú posztmodern életmód(unk)ról van szó, mely társadalmi alrendszer által sugalmazottak átitatják a »politikán túli« mindennapjainkat: tehát nagy általánosságban végül is a körülöttünk élők döntő többségének külső és belső életét, gondolkodását, az egyéni szint »életfilozófiáját«. Felzabálják az agyunkat, na.

Nem tudom, szabad-e még a »mindenki egyéniség« korában e kifejezést használni, de azért az „átlagember” nem a politikai közélet híreivel kel és fekszik – ahol e téren még lehetnek viták és ellenvélemények (persze Nyugaton már egyre kevésbé) –, és sajnos az egyéni és közösségi elvallástalanodás is egyre nagyobb méreteket ölt: »tudásforrásként« maradnak hát a fogyasztás templomai, a marketingvilág igehirdetői, sztárok, celebek, valamint a Szilícium-völgy hiedelemvilágát ide importáló nethuszárok és influenszerek. (...)

Azért használtam egyébként a címben az »agyzabálás« szót, mert itt valójában már nem is tudatformálásról, hanem agresszív és destruktív diktátumról van szó. Azonban az ilyen, magát az antinormalitás forradalmából eredeztető ízlésdiktatúra egy idő után elveszti revolucionista jellegét – az ettől való félelem miatt van, hogy örökösen valami új, »felszabadítandó« témát vagy kisebbséget keresnek –, és bár a »nagyszülők szokásai«, a »fennálló burzsoá rend« ellen jöttek létre, egy idő után maguk is konformistává válnak: az őáltaluk diktált ízlésvilág válik (részlegesen) korszakká, az ő normáik válnak »konformszagúvá«. E kettő, a forradalmi-felszabadítói attitűd és a »liberális konformizmus« között azonban érzékelhető ellentét feszül, melyet nekünk, saját korszakot építeni igyekvő konzervatívoknak ki kell használnunk. Egyfelől azzal, hogy nem vesszük át témáikat, szókészletüket még a legártalmatlanabbnak tűnő ügyek kapcsán sem, és nem kezdünk értelmiségi nyünnyögésbe fajsúlyosabb lépések során: a jobboldal ugyanis nem érzékenyít, hanem megoldja a problémát; nem megfelelni akar a liberális fősodornak, hanem stratégiát alkot, és annak mentén cselekszik. Másfelől pedig úgy, hogy ha korszakot akarunk építeni, akkor fel kell tudnunk mutatni, hogy az abnormalitásból lassan normává váló liberális megatrenddel és populáris kultúrával szembe lehet és kell is szállni: mert nincs annál veszélyesebb, mikor egy forradalmi gondolat diktatórikus hatalommá válik – ezt a XX. századi történelem már megmutatta.

És nem feledhető, hogy a napi küzdelmek mögött a nagy politikai harcok valójában a korszak uralásáért folynak, és azok hátterében pedig filozófiai-teológiai ellentétek feszülnek. A harc terepe azonban nem csak a politikai kommunikáció, a közjog vagy az elitkultúra: a posztmodern médiaközpontú tömegtársadalmaiban a fentiekben tárgyalt, apolitikusnak maszkírozott populáris és életmód-kultúra uralásának is döntő szerepe van. Itt eszköze már van a magyar jobboldalnak, azt csak megfelelő módon kell használni.”