„Máté Gábor, a Katona József Színház igazgatója cinikusan ismételgette az ATV-ben, hogy hisztizik a szakma. Neki mint direktornak pontosan tudnia kell, mit jelent egy színház életében, ha kiderül, nem számíthat azokra a bevételekre, amelyekre a bemutatóit, a működését tervezte. A Stúdió K elsőként üzent a Facebookon, a kieső tao náluk tízmillió forint hiányt okozott, és ha ezt nem tudják adományokból összegyűjteni, márciusban lehúzhatják a rolót. A Rózsavölgyi Szalon kénytelen a jövő februári bemutatóját lemondani, és 20 százalékkal emelni a jegyárakat. Vészjeleket ad le az Orlai, az Átrium, a Hatszín Teátrum, a Gólem és a Magvető Caffé is.
Eközben az Emberi Erőforrások Minisztériuma a kiemelt és nemzeti előadó-művészeti szervezetek vezetőit tárgyalni hívta a Nemzeti Színházba. Azokkal egyeztetett, akiknek a kiemelt központi finanszírozásuk miatt a tao a legkevésbé fáj. A független és magánszínházak képviselőit nem hívták meg. A fővárosi kőszínházak vezetői sem vettek részt a megbeszélésen, Tarlós István kérésére. Ő Orbánnál akar lobbizni, ne szüntesse meg e társulatok taóját. Valójában nem a kultúra lett neki hirtelen fontos. Ha a taoforrások elapadnak, a főváros büdzséjébe kell nyúlni, különben az egész budapesti színházi struktúra Tarlósra szakad.
Ebben a helyzetben a lehető legrosszabb, amit csak a szakma tehet, hogy mindenki megpróbál különalkut kötni a hatalommal. A kőszínházaknak is meg kell érteniük, ha csakis a saját érdekeiket akarják érvényesíteni, és a »kis színházakat« cserben hagyják, ők is el fognak bukni. A színházi kultúra szerves egész, ha az egyik fele megroppan, a másik fele sem tud talpon maradni. A kőszínházak erősebb lobbival talán tovább húzzák gazdaságilag. De ha elveszítik szakmai, erkölcsi hitelességüket, semmijük sem marad.
A kormány döntése jogilag is kétséges, hisz olyan taotámogatásokat vontak el a színházaktól, amelyekért ők már megdolgoztak, ami nekik jár. Az adózó vállalatokat is sérelem érte, mivel ők a taoforintjaikat az általuk kedvelt színházaknak ajánlották fel, nem arra, hogy az állam bezsákolja magának vagy politikai szimpátiája alapján elossza. A színházaknak közösen kellene kidolgozniuk olyan koncepciót, amely esélyegyenlőséggel biztosítaná a művészeti közösségek életben maradását. Ehhez túl kellene lépniük azokon a belső árkokon, amelyek annyira megosztottá és kiszolgáltatottá tették a szakmát. És persze szükségük van a mi szolidaritásunkra, a közönség támogatására is. Ne hagyjuk veszni a színházainkat!”