Kamaszok a Parlamentben

A magyar ellenzék fogta magát, nagy hévvel felpattant, fenyegetőzött égre-földre, csapkodott és kiabált egy kicsit, majd durcásan elviharzott, nem elfelejtve becsapni maga mögött az ajtót. Sokadjára.

Bár országgyűlési fellépéseknek, európai parlamenti megjelenéseknek, sajtóközleményeknek, tévéinterjúknak, tüntetéseknek, mozgalmaknak és ember legyen a talpán, aki fel tudja sorolni, még mi mindennek csúfolják megmutatkozásaikat, ezek lényegében hisztik. Bújtathatják akárhány köntösbe, rejthetik bárhány véka alá,

Az ellenzék ugyanis fejlettségi szintjében – jobb napjain – egy tizenéves érzelmi és értelmi színvonalát hozza. Ha csak az utóbbi két hét történéseire gondolunk, láthattuk, hogy az ellenzék képes egy saját országát gyengítő, önnön választóinak hátrányt generáló jelentést támogatni, bohóckodásnak ható kormánybuktató tüntetéseket szervezni, vagy éppen kifejteni, miért rossz nagyjából minden azoktatásegészségügyben. Mindezek közben pedig képes – a realitást félresöpörve – halálosan komolyan venni önmagát.

Ha a pszichológia szemüvegén keresztül nézzük ezeket a dolgokat, az autoritás elleni lázadást, a realitáson túlmutató vágyakozást, az énkép zavarát, valamint fekete-fehér, szintetizálást elutasító gondolkodásmódot látjuk. Ezek egytől egyig egy átlagos tizenéves jellemzői.

Konkrét példát véve gondoljunk csak a migráció körüli, évek óta tartó kálváriára. A Fidesz állást foglalt, kimondta, hogy nem szeretne bevándorlókat Magyarországra, majd ehhez hűen cselekedett.

Az ellenzék egy része változatos módokon lázadt ez ellen: az érzelmekre apellálva azt hangoztatta, hogy minden ember egyforma, és kötelességünk lenne segíteni, míg a racionalitásra hatandó arról beszélt, a demográfiai válság okán társadalmunk profitálni fog az embertömegek érkezéséből. Néhányan a tettek mezejére léptek – például Gyurcsány Ferenc –, és otthonukba fogadtak egy-két menekültet. Ez azonban a probléma méreteit tekintve álmegoldás, nagybetűs Semmi, díszcsomagolásban.

Más ellenzéki pártok a migráció kapcsán identitásválságba kerültek, hol elítélték, hol támogatták azt – éppen mint egy tini, aki kedden már zajnak tartja hétfői kedvenc együttesének zenéjét. Az ellenzék lázadt, de a lázadás mögött nem volt semmi, ami versenyezhetett volna a meglévő rendszerrel. Elfogadhatatlan, undorító, embernek nem való világ volt, amiben a szülők éltek, csak éppen jobbat még nem találtak ki.

A valóságban ugyanis olyan felelős döntést kellett hozni, aminek hozadékaként emberek százezrei kerültek nehéz helyzetbe. A Fidesz döntése miatt menekültek tömege nézett szembe nem várt gondokkal, míg ugyanezen döntésnek köszönhetően Magyarország lakosságának generációit védték meg az előre látható következményektől. Nehéz volt, felnőtteknek való döntés, ami veszteségekkel járt. 

Egyes ellenzéki pártok éretlensége azonban csak ekkora mutatta ki a foga fehérjét igazán: ahelyett, hogy az évek távlatából beismerték volna tévedésüket, ragaszkodtak saját téves ideájukhoz: a Demokratikus Koalícióban és azóta is hangoztatják, hogy menekülteknek „kezet nyújtani és fedelet adni nem csupán nemzetközi jogi kötelezettség, hanem keresztényi kötelezettség”, az MSZP-nél „szimbolikus ügynek” látják a határkerítést, az LMP-nél pedig úgy vélik, „a migráció kapcsán a kormánytól eddig egyetlen érdemi, távlatos megoldást kínáló, a magyar emberek biztonsági szempontjait figyelembe vevő konkrét javaslat sem hangzott el”.

A fejlődésben elakadt, tinédzserszerepbe szorult leírás azonban kizárólag az ellenzék politikusait, politikáját jellemzi, nem pedig annak támogatóit – ahogyan a Fidesz egy-egy átgondolt, jól meg hozott döntése sem feltételez százszázalékosan mélyen gondolkodó támogatókat. Nyilvánvaló, hogy többezres szavazótáborokról nem helyes és nem is érdemes egyöntetű értékelést mondani – akkor sem, ha disszonánsnak tűnik, hogy az ellenzéknek kamaszos attitűdjei ellenére is számos érett, gondolkodó, felnőtt követője van. A pszichológia azonban erre is választ ad, ugyanis elfogadott tény, hogy alapvetően minden ember lusta: az evolúció során érdekünk volt az energiaminimumra törekedni, így elménk is a kisebb ellenállás felé mozdul.

Például jóval könnyebb elfogadni a mainstream média által szánkba öntött, előrágott elveket az egyenlőségről és a minden embert megillető kollektív jóllétről, mint végiggondolni, hogy zokninktól a télisapkánkig minden ruhánkat tőlünk ezer kilométerekre varrták éhbérért dolgoztatott gyerekek. Utóbbi esetben ugyanis szembesülnénk azzal, hogy két, a világ működése feletti sopánkodásunk között mást sem csinálunk, mint az elátkozott rendszer használatában élvezkedünk.

Végtelenül álszent az, mikor valaki Magyarországon

de ha egy roma ember ül mellé a metrón, inkább másik helyet keres. Ugyan ilyen látszat-jóemberségről beszélhetünk azon Pride-felvonulók esetében, akik még szivárványfestéssel az arcukon ecsetelik, mennyire alávaló, remélhetőleg kihalófélben-lévő embertípus tagjai azok, akik tőlük eltérően gondolkodnak a homoszexualitás ügyében. A napokban pedig ugyan ezt a visszásságot vélem felfedezni az ARC kiállítás körüli felhajtásban, mikor a helyszínről közzétett Facebook-szelfik feliratában a „magyar diktatúra utolsó ellenharcosait” emlegetik.

Ezek olcsó megoldások, amikkel bárki elé mehet azoknak a valós problémáknak, amikbe – nem mer, vagy nem akar – belefolyni. Magyarán szólva bele sem ereszkedik egy szituációba, ahol esetlegesen rosszat kellene feltételeznie magáról – például, hogy ő is kihasználja azt az édes varrógép melletti kenyai gyereket.  

A nap végén pedig egy igazán tudatos ellenzéki int egyet, hogy a jobboldal szavazói bázisa túl hülye, túl elmaradott, esetlegesen túl vidéki, hogy felfoghassa, mi is történik Magyarországon. Ugye.