Lesznek-e gyerekek?

Bencsik Gábor írása a Magyar Krónika aktuális lapszámából

Alapértékekről zajlik ma történelemalakító vita Európa minden fórumán, a médiától az Európa Parlamentig. A résztvevők azonban egy döntő tényezővel szemlátomást nincsenek tisztában. Ezt a vitát ugyanis nem azok döntik majd el, akik között zajlik: sem a politikusok, sem az értelmiségiek, de még csak nem is a választók. Ezt a vitát a gyerekek döntik el, a történelmet ők formálják. Azoké lesz az igazság, bármivé nőnek is fel, akik megszületnek, és azok veszítenek, bármivé lehettek volna különben, akik nem. A többi mind csak szó, szó, szó.

Amikor az ember a saját korának nagyléptékű jelenségeit igyekszik megérteni, gyakran fordul a történelmi analógia módszeréhez: régen mi történt, abból mi következett? Amikor azonban a demográfiai folyamatokat próbáljuk megérteni, a módszer nem működik. Minőségileg új jelenségnek vagyunk tanúi és részesei, ilyen korábban nem történt, nem találunk rá párhuzamot.

Bár ami a gyerekszám végzetes csökkenését illeti, meglehet, hogy volt már ilyen, de nincsenek róla feljegyzéseink, mert kihaltak azok, akik elszenvedték. A reprodukciós képesség elvesztésének ugyanis pontosan ez a szükségszerű és elkerülhetetlen következménye. Bármi vezessen is a gyerektelenséghez, az ilyen társadalomról a biológia mond visszavonhatatlan ítéletet.

Európában ma nincs egyetlen ország sem, amelyben annyi gyerek születne legalább, mint ahányan meghalnak. Európa népei a kihalás felé menetelnek, és a folyamat csupán kétféleképpen állítható meg: a biológiai reprodukciós képesség visszaszerzésével (magyarán páronként legalább két gyerek nevelésével), vagy új népesség beengedésével, azaz népességcserével.

Saját gyerek vagy népességcsere

Az országokon átívelő, egyre feltüzesedő vita, ami ma Európában a bal- és a jobboldal között zajlik, látszat szerint demokráciáról, egyéni szabadságjogokról, liberalizmusról és konzervativizmusról szól. Valójában azonban a fenti dilemmáról: a biológiai reprodukciós képességét elvesztett földrészünkön a társadalom összeomlásának elkerülésére melyik megoldást válasszuk, a saját gyerekeket vagy a népességcserét. Az eszmei hátteret illető vita ugyanis már az indulása pillanatában eldőlt, a gyermekvállalási képesség elveszítéséért meghatározó részben felelős baloldali liberalizmus mindenképpen veszít: vagy a családot, a gyereknevelést középpontba állító kereszténydemokrácia győzi le, vagy a biológia, tertium non datur, harmadik lehetőség nem lehetséges. Hiszen ha a baloldali liberalizmus győz, ebből az őshonos európai népesség további, felgyorsuló ütemű csökkenése, tehát szükségszerű népességcsere, ezzel olyan népesség térnyerése következik, amely elveti a baloldali liberalizmust, és helyébe olyan állameszmét állít, amely képessé teszi a közösséget a gyerekek vállalására – erre ma az iszlám valamilyen formájának van a legnagyobb esélye. Ha a kereszténydemokrácia győz, akkor esély nyílik rá, hogy azok maradjunk, akik vagyunk.

Ismételjük meg, mert lényeges: a balliberális világnézet a ma ismert formájában mindenképpen bukásra van ítélve, hiszen ha rövid távon győz is, a gyerektelenség megsemmisíti. A kérdés csak az, hogy magával rántja-e az egész európai kultúrát, vagy sem.

Közbevetőleg: nem tudjuk, Nyugat-Európa országai nem késtek-e már el? A szakemberek, demográfusok, statisztikusok körében egyre erősebb az a meggyőződés, hogy az unió nyugati felének semmilyen politikai változás esetén sincs már esélye arra, hogy visszatáncoljon a mai helyzetéből, és akár csak a két-három évtizeddel korábbi demográfiai helyzetét viszontláthassa. Úgy tűnik, hogy ez már eldőlt. Korosztályok szerinti bontásban vizsgálva a népességüket, szembetűnő, hogy az autochton (helyi származású) lakosság körében olyan mértékű aránytalanság alakult ki, a korfa olyan mértékben eltolódott az idős korosztályok irányába, hogy mára nincsen az a népesedéspolitika, bármennyi pénzzel rendelkezzen is, amelyik a végzetesen meggyérült szülőképes korosztályokat nagycsalád, két-három-négy gyermek vállalására rá tudná bírni. Könnyen lehet, hogy ilyen, a teljes társadalmakat átformáló szociokulturális fordulatra már nincs idő, a hajó elment.

Mindez azért következhetett be, mert Európa lakóinak többsége a gyermekvállalást többé nem tekinti magától értetődő, egyúttal morálisan elvárható magatartásnak. Mi több, a magánszféra elleni durva támadásnak tartja, ha valaki ez ügyben a közösségi felelősségről beszél. Balliberális véleményvezérek éles kirohanásokat intéznek mindenki ellen, aki a gyermekvállalást szorgalmazza, és ezzel eszmei hátteret szolgáltatnak az önzés kultúráját választóknak.

Önzésről van szó

Mert hiszen a legtöbb esetben önzésről van szó. Tudjuk mindnyájan, hogy sokaknak azért nincs gyerekük, mert nem lehet, vagy a biológia, vagy áthághatatlan társadalmi kötelem megakadályozza. Tudjuk azt is, hogy sokan azért nem vállalnak gyereket, mert szolgálatra szánják az életüket, papként, mások gondozójaként, esetleg nagy művek alkotójaként. De aki nem szolgál, nem alkot, nem beteg, nem kényszer alatt áll, annak a számára a legkevésbé sem morális mentség, hogy vannak ilyenek is.

Az emberi társadalom az univerzum legbonyolultabb, háromszorosan, fizikai, biológiai, szellemi értelemben összetett rendszere, az abban felvetődő problémákra egyszerű válaszok nem adhatók. Igaz ez az európai gyermektelenségre is, sokgyökerű problémáról van szó, a világnézetek nem tehetők mindenért felelőssé. Azért viszont igen, hogy mely magatartásokat támogatnak, segítenek és melyeket hátráltatnak. Ebben az értelemben a balliberális világnézet felelőssége tagadhatatlan.

Ebből a szempontból egyetlen kérdésre tisztul le végül mindaz, ami körül az európai vita zajlik: erkölcsi parancs-e az élet őrzése és továbbadása, vagy sem?

Íme egyúttal a próbakő annak a mostanában felerősödő vitának az eldöntésére is, hogy ki tekinthető erkölcsi értelemben kereszténynek, és ki nem. A keresztény értékrend követői szerint ugyanis az élet őrzése és továbbadása, tudva és elismerve az összes kivételt, mindent felülíró parancs. Aki elfogadja önmagára nézve ezt a parancsot, ettől önmagában még nem keresztény, de aki azt vallja és képviseli, hogy a gyerekvállalás kizárólag magánügy, és ahhoz senkinek semmi köze, az élet továbbadásának morális parancsa nem létezik, az biztosan nem a keresztény értékrendet követi.

Itt lehet feltenni a kérdést, hogy vajon a nemzet fenntartása morális parancs-e. A 19. századi nagy elődeink, Petőfi, Kossuth, Deák, Eötvös még a kérdést is kikérték volna maguknak, ma azonban előttünk áll, és választ követel. Ez pedig az élet őrzésének és továbbadásának parancsából vagy annak tagadásából könnyen levezethető. Ha a parancs létezik, akkor az emberi élet kereteit adó legtágabb család, a nemzet fennmaradása is morális érték. Ha továbbadási parancs érvénytelen, akkor a nemzetnek sincs morális értéke. Aligha véletlen, hogy a valláshoz, tágabb értelemben a szakralitáshoz kötődő emberek nagy értéket tulajdonítanak a nemzetnek, a ráció alapján állók alig vagy egyáltalán nem.

Gyereket nevelni jó

Hozzá kell tennünk: gyerekeket nevelni, gyerekekkel élni az összes küszködés és aggodalom mellett, vagy inkább azokkal együtt, morális szempontok nélkül is jobb, teljesebb élet, amelynek a legtöbbször jobb minőségű és érzelmekben gazdagabb öregkor a jutalma (hogy mást ne mondjunk, az embernek unokái lesznek). Európa mai hangadói ettől a teljes élettől fosztják meg saját polgáraikat, amikor eszmei támogatást adnak azok rövidlátó önzéséhez. Mindez azonban független a közösség iránti morális kötelezettségtől.

Amely a konzervatív, kereszténydemokrata felfogás szerint kétségkívül fönnáll. Mellette végső érvként ott a biológia, amely minden eszmei érvet és magyarázatot félresöpörve dönt: ha van elég gyerek, van megmaradás, ha nincs elég gyerek, nincs megmaradás.

Kétszáz ország sorrendje

A következőkben hosszú adatsor olvasható, a Föld kétszáz országa és autonóm területe lakosságának úgynevezett teljes termékenységi mutatója 2018. január elsején, országokra bontva (számos ilyen adatsor létezik, ezek között kisebb eltérések lehetnek, a lényeget azonban nem érintik). A sorok végén a számok azt mutatják, hogy élete során egy nő az adott országban hány gyermeknek ad életet. De mutatnak mást is. Kiderül belőlük, hogy melyik népnek van a túlnépesedés okozta feszültségekkel terhes jövője, népesedési szempontból melyiké bíztató, és melyiket fenyegeti az eltűnés, más népekben való feloldódás.

A globális túlnépesedés miatti aggodalom egyre kevésbé indokolt. A Föld népességének gyarapodási üteme az elmúlt néhány évtizedben lassulni kezdett, a globális teljes termékenységi mutató az 1960-as években mért 5-ről (egy családban öt gyerek) 2.5 alá süllyedt. A jelenlegi folyamatokat előre vetítve ma az látszik a legvalószínűbbnek, hogy a Föld lélekszáma 2100 körül tizenegy milliárddal tetőzik, onnan nem nő tovább. Az egyes régiókban azonban hatalmas különbségek mutatkoznak, adatsorunk ezt világosan mutatja. Durva kerekítéssel azt mondhatjuk, hogy 2100-ra az amerikai kettős kontinens lakossága csekély növekedéssel bő egy milliárd lesz, Európáé Oroszországgal némi csökkenéssel szűk egymilliárd, Ázsiáé Ausztráliával és Óceániával háromról négymilliárdra, Afrikáé egyről szintén négymilliárdra nő. Mindebből nem nehéz kikövetkeztetni azt sem, hogy hol lesz akkor a világ gazdasági súlypontja. (A tíz és tizenegy milliárd közötti különbség az erős kerekítésből adódik.)

Túlnépesedők

Lássuk tehát az egyes országokat. Az első csoportba azok az országok tartoznak, amelyeket a demográfiai túltermelés súlyos társadalmi konfliktusokkal fenyeget. Az ide sorolt harminchárom országból csupán három nem afrikai. Ezen a földrészen súlyos gondokra lehet számítani, hiszen a népesség az évszázad végére várhatóan megnégyszereződik (egyes országokban még gyorsabban nő), és nem látszanak azok a folyamatok, amelyek eredményeképpen ez a négymilliárd ember munkát és élelmet tud majd szerezni. A közeljövő legnagyobb történelmi kihívása, hogy mi lesz velük.

1 Niger 6.49

2 Angola 6.16

3 Mali 6.01

4 Burundi 5.99

5 Szomália 5.8

6 Uganda 5.71

7 Burkina Faso 5.71

8 Zambia 5.63

9 Malawi 5.49

10 Afganisztán 5.12

11 Mozambik 5.08

12 Nigéria 5.07

13 Dél Szudán 5.07

14 Libéria 5.06

15 Etiópia 4.99

16 Kelet Timor 4.79

17 Tanzánia 4.77

18 Benin 4.77

19 Guinea 4.77

20 Sierra Leone 4.73

21 Kamerun 4.64

22 Kongói Köztársaság 4.59

23 Kongói, Demokratikus Köztársaság 4.39

24 Egyenlítői Guinea 4.39

25 Gabon 4.39

26 Togo 4.38

27 Csád 4.34

28 Közép Afrikai Köztársaság 4.3

29 Szenegál 4.28

30 Bissau-Guinea 4.09

31 Madagaszkár 4.03

32 Irak 4

33 Ghána 4

Kezelhető növekedés

A második csoport országaiban erős a túlnépesedés, de a mértéke nem kezelhetetlen, van remény a belátható időn belüli fékezésére. Nagyrészt ezek is Afrikában találhatók.

34 Eritrea 3.99

35 Zimbabwe 3.98

36 Ruanda 3.87

37 Nyugat-Szahara 3.86

38 Mauritánia 3.86

39 Jemen 3.63

40 Szudán 3.57

41 Gambia 3.52

42 Egyiptom 3.47

43 Elefántcsontpart 3.38

44 Comore-szigetek 3.34

45 Namíbia 3.29

46 Jordánia 3.19

47 Salamon-szigetek 3.16

48 Tonga 3.1

49 Vanuatu 3.07

50 Marshall-szigetek 3.03

51 Pápua New Guinea 3.03

52 Fülöp-szigetek 3.02

Akikre szép jövő vár

A harmadik csoport országaiban jól kezelhető módon növekvő, stabil vagy jól kezelhetően csökkenő a népesség. Számos ázsiai ország az utóbbi néhány évtizedben, jelentős erőfeszítések árán érte el ezt az eredményt, Bangladesben például harminc év alatt 5-ről 2,2 alá ment a mutató, ami gyakorlatilag stabil népességszámot jelent.

53 Kenya 2.98

54 Tuvalu 2.95

55 Belize 2.85

56 Omán 2.82

57 Északi Mariana-szigetek 2.8

58 Nauru 2.8

59 Guatemala 2.77

60 Haiti 2.72

61 Laosz 2.7

62 Algéria 2.7

63 Szamoa 2.7

64 Szváziföld 2.69

65 Amerikai Szamoa 2.68

66 Honduras 2.67

67 Israel 2.64

68 Lesotho 2.63

69 Bolívia 2.63

70 Tádzsikisztán 2.63

71 Pakisztán 2.62

72 Kirgizisztán 2.61

73 Botswana 2.56

74 Kambodzsa 2.52

75 Malaysia 2.5

76 Szíria 2.5

77 India 2.43

78 Fidzsi 2.41

79 Mikronéziai Szövetséges Államok 2.41

80 Kuvait 2.4

81 Egyesült Arab Emirátusok 2.32

82 Venezuela 2.32

83 Dzsibuti 2.31

84 Panama 2.3

85 Dél-afrikai Köztársaság 2.29

86 Dominikai Köztársaság 2.29

87 Argentína 2.26

88 Kazahsztán 2.25

89 Mexikó 2.24

90 Tunézia 2.23

91 Ecuador 2.19

92 Burma 2.17

93 Banglades 2.17

94 Nepál 2.12

95 Peru 2.12

96 Marokkó 2.11

97 Indonézia 2.11

98 Mongólia 2.09

99 Szaúd-Arábia 2.09

100 Türkmenisztán 2.07

101 Franciaország 2.07

102 Sri Lanka 2.07

103 Líbia 2.04

104 Dominika 2.03

105 Grenada 2.02

106 Új-Zéland 2.02

107 Törökország 2.01

108 Guyana 2

109 Izland 2

110 Kolumbia 2

111 Antigua és Barbuda 2

112 Grönland 1.99

113 Irán 1.97

114 Írország 1.97

115 Jamaica 1.96

116 Észak-Korea 1.95

117 Bahama-szigetek 1.94

118 Bermuda 1.93

119 Suriname 1.93

120 Új-Kaledónia 1.93

121 Man Sziget 1.92

122 Gibraltár 1.9

123 Bhután 1.9

124 Paraguay 1.9

125 Katar 1.9

A válság országai

A legtöbb európai ország a negyedik csoportba tartozik. Itt a népesség még kezelhetően, már társadalmi feszültséget keltően, vagy, a sor végén, összeomlással fenyegetően csökkenő. Az ide tartozó országoknak a népesség megtartásáért és a társadalom elöregedésének megakadályozásáért sürgősen radikális lépéseket kell tenniük.

126 Nicaragua 1.89

127 Azerbajdzsán 1.89

128 Costa Rica 1.89

129 Francia Polinézia 1.88

130 Egyesült Királyság 1.88

131 Svédország 1.88

132 Egyesült Államok 1.87

133 El Salvador 1.87

134 Kajmán-szigetek 1.85

135 Seychelles 1.85

136 Norvégia 1.85

137 Vietnam 1.81

138 Uruguay 1.8

139 Chile 1.8

140 Belgium 1.78

141 Brunei 1.78

142 Hollandia 1.78

143 Ausztrália 1.77

144 Georgia (Grúzia) 1.76

145 Üzbegisztán 1.76

146 Finnország 1.75

147 Mauritius 1.75

148 Bahrain 1.75

149 Brazília 1.75

150 Dánia 1.73

151 Maldív-szigetek 1.73

152 Libanon 1.72

153 Kuba 1.71

154 Trinidad és Tobago 1.71

155 Palau 1.71

156 Liechtenstein 1.69

157 Barbados 1.68

158 Jersey 1.66

159 Örményország 1.64

160 Luxembourg 1.62

161 Oroszország 1.61

162 Macedónia 1.6

163 Kanada 1.6

164 Kína 1.6

165 Észtország 1.6

166 Litvánia 1.59

167 Moldova 1.57

168 Svájc 1.56

169 Málta 1.55

170 Ukrajna 1.54

171 Portugália 1.53

172 Monaco 1.53

173 Thaiföld 1.52

174 Lettország 1.51

175 Albánia 1.51

176 Spanyolország 1.5

177 San Marino 1.5

178 MAGYARORSZÁG 1.5

179 Belorusszia 1.48

180 Ausztria 1.47

181 Bulgária 1.46

182 Németország 1.45

183 Csehország 1.45

184 Olaszország 1.44

185 Szerbia 1.44

186 Görögország 1.43

187 Japán 1.41

188 Szlovákia 1.41

189 Horvátország 1.4

190 Andorra 1.4

191 Szlovénia 1.36

192 Lengyelország 1.35

193 Románia 1.35

194 Bosznia és Hercegovina 1.3

195 Dél-Korea 1.26

196 Puerto Rico 1.22

197 Hong Kong 1.19

198 Tajvan 1.13

199 Makaó 0.95

200 Szingapúr 0.83

Három kérdés, három válasz

Ez tehát a Föld országainak demográfiai szempontú sorrendje. Magyarország aggasztóan hátul szerepel, noha tudjuk, hogy az elmúlt nyolc évben húsz hellyel sikerült előrelépni.

Az utolsó csoportban lévő országok sorsára három tényező hat majd döntően: otthon tudják-e tartani a saját lakosságot, van-e az őshonos lakossággal összeegyeztethető kultúrájú bevándorlási tartalékuk, és képesek-e megfordítani a gyermekvállalási tendenciát. Ahol a válasz mindháromra nem (Ukrajna, Horvátország vagy Románia például ilyennek tűnik), ott néhány évtized múlva a társadalom összeomlása fenyeget.

Ami a lakosság otthon tartását illeti, Magyarország a régióban a legkevésbé rossz helyzetben van, hiszen például Szerbiában másfélszer, Lengyelországban kétszer, Bulgáriában és Romániában háromszor, Horvátországban három és félszer, Boszniában hétszer nagyobb az elvándorlás aránya. Emellett a visszavándorló magyarok száma nő, az egyenleg mégis negatív, amin csak a jelentős béremelés, a nyugatival versenyképes bér segíthet.

Az őshonos lakossághoz illeszkedő kultúrájú bevándorlási tartaléka Magyarországnak a történelem keserű örökségeképpen bőven van, noha a cél az, hogy a határon túli magyarok lehetőleg a szülőföldjükön boldoguljanak. A határon túli magyaroknak az anyaországba (és sajnos más országokba) vándorlása ezzel együtt folyamatos. A hazai bérszínvonal emelkedése ebben is segíthet, hogy ha már a külországi magyarok elhagyják a szülőföldjüket, akkor az anyaországot válasszák.

Hozzá kell tennünk, hogy Európa országaiban egyfajta csöndes, de vérre menő bevándorlási verseny dúl egymás népességéért, azzal együtt is, hogy a nyugat közvéleménye már jó ideje sokallja a közép-európai, elsősorban lengyel és román vendégmunkások számát. A nyugat valójában haszonélvezője a folyamatnak, és Közép-, valamint Kelet-Európa azon népei, amelyek a saját emberveszteségeiket nem tudják még keletebbről és délebbről legalább részben kompenzálni, igen jelentős népességfogyást fognak elszenvedni, elöregedett társadalommal, fenntarthatatlan nyugdíjrendszerrel súlyosbítva. A következő évtizedekben például Ukrajna a népességének akár harminc százalékát is elveszítheti, hiszen ez az ország még az afrikai eredetű bevándorlásra sem számíthat. Az ukrán kivándorlásnak viszont a nyugat mellett az a Lengyelország és Csehország is a nyertese, amelyek a nyugat felé maguk is népességet veszítenek.

A magyarországi teljes termékenységi mutató a rendszerváltástól 2011-ig folyamatosan csökkent, és világviszonylatban is az egyik legmélyebb értékre, 1.22-re zuhant. A tendenciát sikerült megfordítani, tavaly már sikerült az 1.5-ös arány fölé kerülni, a helyzet mégis kritikus, és radikális változásra van szükség. Magyarországon a következő négy-nyolc év kormányzásának kétségkívül ez lesz a legnagyobb kihívása.