Nők és a (populista) jobboldal

„Az új jobboldali, populista és radikális pártok térnyerésének okait sokszor és különböző szempontokból elemezték már. Ezek a vizsgálatok rendre górcső alá vették az olyan társadalmi mozgásokat és a rájuk adott politikai válaszokat, mint az egyre terjedő szegénység, a nemzeti kisebbségek helyzetének változása, a bevándorlás problémája, és egyre gyakrabban foglalkoznak a nők és a (szélső)jobboldal kapcsolatával, a női szavazók és politikusok szerepével a jobboldali pártok népszerűségnövekedésében. A nőket még a kétezres évek elején publikált kutatások is evidensen baloldali szavazóként írták le, és úgy gondolták, hogy társadalmi-gazdasági szerepeik változásai a hetvenes évektől kezdve eleve arra predesztinálták őket, hogy voksukat a munkahelyi és a családi teendők összeegyeztetésével kampányoló baloldali és liberális pártokra adják. Sőt ezek a kutatások egyféle »női princípiumként« hangsúlyozták a nők apolitikusságát, kiemelve ugyanakkor, hogy több huszadik századi totalitárius rendszernek a nők nem csupán áldozatai, hanem sokszor tevékeny támogatói is voltak. 

A látszólagos ellentmondás feloldása viszonylag egyszerű: a (politikai) pszichológia tudománya régóta tényként kezeli azt a megállapítást, miszerint nincs rá ok, hogy a nők kevésbé lennének bigottak, mint a (hagyományosan) konzervatívabb férfiak. A hidegháború későbbi amerikai elnökeinek választási szerepléseit elemezve a kutatók arra hívták fel a figyelmet, hogy a sokszor szélsőségesen antikommunista és militánsan keresztény kampányok támogatói között legalább olyan arányban voltak megtalálhatóak a családi tűzhely melegét és a hagyományos amerikai értékeket féltő nők, mint a férfiak. És még ha a nők politikai szerepe nem is mindig látványos (kevésbé pozicionálják magukat, kisebb számban látnak el közfeladatokat), önmagukat – a közvéleménykutatások alapján – sokszor mint a nemzet fenntartóit, az értékek őrzőit, a »politikacsináló« férfiak hátországát szeretik látni és láttatni.

Ez utóbbi megállapítás azért is bír kiemelt jelentőséggel, mert a nők politikai szerepét vizsgáló tanulmányok sokszor csupán a vezető személyére és a pártpolitikára koncentrálnak. Pedig a támogatói státusz és az aktivista szerep legalább ugyanilyen fontos egy politikai szervezet működésében. Sőt! Claire Provost és Lara Whyte az openDemocracy oldalán megjelent cikkükben arra hívják fel a figyelmet, hogy a mianmari népirtásban a kormányzat többek között a női jogok és a feminista értékek védelmével indokolta a muzulmán rohingyák elleni népirtást, és igyekezett legitimálni a csoportosan elkövetett gaztetteket.”