Felelősek a sorsukért a hajléktalanok?

„A hajléktalanság a szegénység legsúlyosabb formája. Az utóbbi évben körülbelül száz ilyen ember történetét hallgattam meg, illetve olvastam el – mindig azt a kérdést tettem fel magamnak, hogy milyen tényezők szűkítik a valós mozgásterüket. Vannak olyanok, akiknek egyszerűen nem megfelelőek a szellemi képességeik, hogy hosszabb távon gondolkozhassanak. Sok esetben egyszerűen csak szerencsétlenek. Többségüknél felbomlott párkapcsolatokat, magánéleti válságot találni, és sokszor nehéz megállapítani, hogy mi volt előbb: az utca vagy az ital. Sok a hajléktalanok közt a börtönviselt, aki nem kap munkát, és sokuk már gyerekként is nevelőintézetben élt. Többnyire követtek el hibákat, ahogy mi mindannyian, de mind hátrányból indultak, az átlagnál kevesebb valós döntési lehetőségük volt. Ez azt jelenti, hogy a teljes lecsúszás, a végállomás előtt kevesebb volt a szabadságuk, mint a konszolidált többségnek.

És azt se felejtsük el, hogy a szabadság csak az egyik fontos társadalmi alapelv, a másik a szolidaritás. Ez nem jelenti azt, hogy meg kell oldanunk mások problémáit, de azt igen, hogy aki nem tudja a problémáit megoldani, kapjon erre valós esélyt. Ha a masszív alkoholistának azt mondom, hogy holnaptól ne igyon, az neki olyan, mintha nekem holnaptól maratont kellene futnom az egzisztenciámért. Először fel kell kínálni a mentális segítséget, elhelyezéssel és orvosi ellátással együtt, és aztán, lépésről lépésre, tágítani a jó döntések lehetőségét.

Ha mindezt felkínáltuk, és hagytunk elegendő időt, akkor lehet arról beszélni, hogy aki nem akart élni a lehetőségekkel, magára vessen. Addig nettó áldozathibáztatás a hajléktalanok felelősségre vonása, és a hatósági vegzálásuk emberiesség elleni bűntett. És amíg mi – a nagyobb szabadsággal megáldott többségi társadalom – nem segítettünk érdemben a hajléktalanokon, addig az a minimum, hogy viseljük el a látványukat és a szagukat.”

”