A pojáca

„Most, hogy túl vagyunk a forradalmon, ideje elgondolkodni a nagy történelmi eseményen. Így szokás ezt az efféle sorsfordító események másnapján. A megmozdulások sokrétűek és színesek voltak, a krónikás a bőség zavarával küzd. Én az egyik, ám tán legizgalmasabb eseménnyel foglalkoznék, ez pedig megítélésem szerint Gyurcsány fellépése volt. Aki véletlenül nem látta, annak elmesélem. (...)
A beszéd három, egymástól jól elkülöníthető részből állt.

Az elsőben megköszönte magának, hogy létre hozta a DK-t. Mint mondotta, ez volt élete legbölcsebb döntése; ami azt illeti, nehéz lehetett kiválasztani a sok közül. Elérzékenyülve gondolt saját nagyságára, mellyel eme történelemfordító erőt előhívta nyugdíjas magányából és egészen a szavazatok 5,34%-ig repítette. Kis híja volt a teljes győzelemnek.

Hosszasan taglalta a feladatokat is, melyek nem mások mint a diktatúra elleni harc minden formája. Együtt és külön-külön egyaránt. Ha ezt keményen végigcsinálják, akkor hasonló sikerekre számít a későbbiekben is. Nem mulasztotta el, hogy belerúgjon a külföldön élő magyar szavazókba, akiktől ezúttal nem a nyugdíjrendszert, hanem magát az Európai Uniót kívánta megvédeni.

A következő rész ’56-al foglalkozott, illetve Nagy Imrével, az ő hősével. Ez a vonzalma már régebben is kitűnt, mikor anno térdre rogyott a vaskefe előtt és sírós hangon megkérdezte: »Imre te mit tennél?« Csak úgy pergett a rozsda a műalkotásról, valamint hasadoztak a kulisszák. Szerény véleményem szerint Imre fénykorában lelövette volna, de sajnos nem voltak kortársak. Imre az egyetlen, akit az események szereplői közül megért, mert pontosan tudja, milyen gyötrelmesen nehéz lemondani a sikertelen miniszterelnökségről.”