„Figyelmünkre méltó, hogy – néhány bágyadt tréfán kívül – miként foglalkozott a magyar sajtó csonkolt maradéka a Vona Gábor ellen irányzott vér-, váladék-, csatornaiszap- és fekáliagejzírrel. Sehogy. Pedig ilyen és ekkora rágalomkampányt Tito egész béketáborunkat mozgósító, snájdig, össznépi leprázása óta nem látott kelet-európai ember. Ennek az ötödik dimenzióba is behatolt mocsadékfesztnek a gondos kivitelezése a Nemzeti Együttműködés Rendszerének a médiaigazgatását dicséri. Ritkán esik meg, hogy egyetlen személyre több mint 40 »médiafölület« (plusz blogoszféra, plusz sok közösségi médiabugyor) nyilvánvalóan alaptalan állítások, rosszindulatú célzások és sima gyalázkodások tízezreit lője ki nem lanyhuló tűzerővel éveken keresztül. Arra se nagyon akad precedens, hogy az immár lőtávolon kívülre cseszett, legyőzött ellenfél (meg minden egykori híve és szövetségese) továbbra is céltábla marad, sőt: a lejáratási stratagémák se változnak, az intenzitás se puhul. Ugyanaz a monumentális rikácsolás, ugyanaz a trágyabűz. Megvédeni olyasvalakit a rágalmakkal szemben, aki egyébként az ellenfelünk, újabb rágalmakat szül.
A jelenkori Magyarország politikai antropológiája azon alapul, hogy szerinte minden közszereplő (gyakran: minden ember) romlott és gonosz, valamennyiük indítékai között első helyen szerepel a pénzéhség, a kisebbrendűségi érzés túlkompenzálása, a testi vágyak és az uralmi téboly. Minden magasabbrendű motiváció: képzelődés vagy álszentség. Ha valaki a közéletben mindenkinek alantas indítóokokat tulajdonít – azaz »gyakorlatias«, »pragmatikus«, »szakmai« –, akkor kész sikere van. »Racionálisnak« Magyarországon a legkeserűbb szkepszist, a legaljasabb önzést, a legkorlátoltabb prózaiságot szokás nevezni. Itt a jó stílus »sznobság«, az igényesség »nagyképűség«, az elvhűség »fanatizmus«, a műveltség »elitizmus«, a gondolat »utópia«. (Belegondolni is lúdbőröztető, milyen keserves tapasztalatok, micsoda pokoli kudarcok és megcsalatások okozzák mindezt.)
Ezért hát a közvélekedés a Vona elleni agyalágyult vádaskodások szerzőiről azt sejdíti, hogy hitvány gazemberek, egyben és ugyanakkor koholmányaikról (a gazemberek koholmányairól!) azt, hogy »van bennük valami«. A hadjárat a pig-fucker elvet követi: mondják valakiről nyugodtan, hogy disznótoszó, oszt próbálja megcáfolni.