Ha a lét válik kérdésessé, akkor az életben maradás győzelem

„Főtiszteletű Püspök Úr! Nagytiszteletű Esperes Úr! Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Főszervező Úr! Főkonzul Úr! Hölgyeim és Uraim!

Ma ünneplünk. Ünnepeljük Szent István életét és művét, azt, hogy ezer esztendő után is vagyunk, élünk, létezünk és megmaradtunk. Ünnepeljük az európai kereszténységet és azt a kultúrát, amely a magyarság által is nőtt ki belőle. Ünnepeljük azt a házat, amelyet a Szent István-i alapokra épült. Ünnepeljük azt a nemzeti közösséget, amely az egy évszázaddal ezelőtt szűkebbre szabott ház falai között már nem lehet együtt, de amely elég erős volt ahhoz, hogy a mesterséges falak fölé emelkedve ne szakadjon szét, megőrizze együvé tartozását. Az ezeréves magyar állam erejét mutatja, hogy az elmúlt száz évben is az állam területén kívül rekedt magyarok millió döntöttek a nemzet kebelén belül maradásról és bizonyították be, hogy ugyan nemzeti keretek között születhet állam, de csak állami keretek miatt nem születik nemzet.

Ma 1000 esztendő távlatából nézzük a történelmet. Itt vagyunk. Ezer esztendő múltán is itt vagyunk: s ez ismerve múltunkat komoly siker. Siker, amely sokak áldozatából, kemény és okos munkájából, egymást erősítő magyar közösségek tiszteletet parancsoló teljesítményeinek sorozatából született. Ez tette lehetővé, hogy tatárjárás, török hódoltság, a Habsburg-abszolutizmus elleni szabadságküzdelmek leverése, Trianon, a világháborúk borzalmai, a nemzeti közösségeket szétverni akaró kommunista diktatúra után is megőrizhessük mindazt, amelyet egy nemzet számára megóvni érdemes, amely identitást ad és közösséggé formál: az ódon székesegyházakat, a fiatornyos kalotaszegi templomokat, a kolozsvári polgárházak patinás történeteit, Fadrusz Mátyás király szobrát, a parasztházak emberségből született kincseit. Tudnunk kell hőseinkről, Márton Áronról, az 56-os hősökről – a jel nélküli sírokban nyugvókról – s azokról, akiknek volt bátorságuk egyházi közösséget, kultúrát teremteni a legnehezebb időkben is.

A magyar történelem és irodalom akkor is teljes és irigylésre méltóan gazdag lenne, ha nagyjaink közül csak azok lennének részesei, akik a házsongárdi temetőben nyugszanak. Kincses Kolozsvár gazdagsága sokszínű: zene és irodalom, iskola és színház, túramozgalom és cserkészet, tudomány és sport – egyszóval mindaz, ami a jó élethez elengedhetetlen.

Ez mind kellett a túléléshez. És ne feledjük: Ha a lét válik kérdésessé, akkor az életben maradás győzelem. Mindszenty papi jelmondatát kölcsönvéve mondhatjuk: de victus vincit – legyőzve győztünk – megmaradt nyelvünk és kultúránk, megmaradtak közösségeink. Ennek köszönhetően állhatunk most minden körülöttünk tornyosodó fenyegetés ellenére is magabiztosan a jövő előtt – Istenbe és egymásba vetett bizalommal.

Igaz ez akkor is, ha az »1000 éve Erdélyben, 100 éve Romániában« perspektívájából tekintünk a megtett útra. Ismernünk kell a múltat. Tudnunk kell, hogy a Románia által annyiszor megünnepelt gyulafehérvári nyilatkozat kívánalmai, nemzetiségeknek tett ígéretei sosem mentek teljesedésbe, sosem lett belőlük törvény, vagy hivatalos politika. Az ezzel való szembesülés a 100 éves évfordulón Románia számára is nagy feladat, egy évszázados mulasztás.

Ma Magyarország és Románia egyaránt az Európai Unió tagja. Jogi tény: nem ellenfelek, hanem szövetségesek vagyunk. Sok szempontból érdekeink közösek. Az Európán belüli határok többnyire légiessé váltak. A magyar nemzet közjogi egyesítése megtörtént: állampolgár lehet minden magyar. Egyre inkább részt vehetünk és részt is kell vennünk egymás életében. Romantikára hajlamos, álmodozó népként is tisztában vagyunk lehetőségeinkkel.”