Az őshonos világbajnokok esete Orbán kutyakölykeivel

„Arra az orbáni okfejtésre, mely szerint a parádésan menetelő horvát csapat sikerében valójában mi is benne vagyunk – hiszen a horvát foci a mi kutyánk kölyke, lévén ugyanahhoz a Duna menti futballkultúrához tartozunk –, már a borzasztópuszta-alsói nyugdíjas földrajztanárok is felszisszennek. Ha másért nem, hát a szakmájuk miatt arra azért emlékeznek, hogy 138 kilométernyi határszakaszon ugyan érintkezik Horvátország a Dunával, de ezen az alapon aligha lehet besorolni e szép, adriai államot valamilyen Duna menti régióba. Vagy ha igen, úgy Németország és Romániai is a mi kutyánk kölyke, aminek kimondását a miniszterelnök úr részéről jelenleg, én erősen kétlem.

Azt pedig borzasztópuszta-alsói nyugdíjas tornatanárok és utánpótlásedzők tennék hozzá, hogy a horvát focinak meg pláne semmi köze a magyarhoz, a néhai jugoszláv iskola örökösei: atletikusok, agresszívek, pillanatok alatt váltanak ritmust, ha kell, erőfocit játszanak, szóval elég távol állnak attól, amit a mi miniszterelnökünk futballokos stílusnak nevezett. És ha már itt tartunk, futballokos miniszterelnökünk inkább arról beszélhetne, hogy a magyar kupacsapatok, a labdarúgásba öntött százmilliárdok ellenére a NER kilencedik évében miért sültek föl azeri, luxemburgi, macedón és izraeli vetélytársakkal szemben. Ám a miniszterelnök ilyen apróságokon nem akad fönn – legföljebb annyit tud tanácsolni, hogy csapataink igyanak több vért –, az ő tekintete messzibb horizontokat kémlel. Mert Orbán Viktor nem csak magasabb szintre emel és mélyebb értelmet ad, de egyszersmind világmegfejt és tágabb összefüggésbe helyez. A focit is a nagy, globális teóriába illeszti, kilencvenpercnyi játék (plusz hosszabbítás) hirtelen többletjelentést nyer. Civilizációk összecsapása mintegy.”