A hülye járások minisztériumának tagjai

„Mint amikor az ember beveri a könyökét, és az éles, zsibbasztó fájdalom elhatol egészen a kisujj legvégéig, pont így hasított belém a felismerés: »Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve / nézem, amit meglátok hirtelen.« Ez esetünkben annyit jelent, hogy én már »százezer« éve ismerem Jean-Claude Junckert.

Igen. Amikor gyermek voltam, a Pálya utca sarkán lévő Brikett bárból, a Hegyalja úton lévő Avar söröző gesztenyefái alól, odalent a Balatonon a Szabadi restiből, később gimisként a Pilseniből vagy a Bimbó úti kiskocsmából, a máriafürdői »körülszarosból«, Ercsiben a laktanyával szemközti »négycsöcsűből« – mindenhonnét csupa-csupa ­Jean-Claude Juncker tántorgott elő.

Előbb félelemmel vegyes ámulattal néztem őket, mint indián az őrültet, jakut a sámánt, dzsihadista a rúdtáncosnőt, aztán megszoktam őket, mint német a török zsibvásárt. De soha – mondom még egyszer: soha! – egyetlen pillanatig nem jutott eszembe, hogy ezek a derék emberek egyszer az Európai Unió vezetői lesznek. S lám, elkövetkezett ez a pillanat is a (tömeg)demokrácia nagyobb dicsőségére. A Brikett bár, az Avar, a »körülszaros« és a »négycsöcsű« alkeszei nekiindultak és eltántorogtak Brüsszelig.

Örvendezzünk, és nyíljon meg a lelkünk! Kiáltsunk e­voét, szórjunk rózsalevelet és illatos mirhát talpaink alá, kenjük meg homlokunkat balzsamokkal és törkölyös féldecikkel, mert ím, itt áll előttünk a posztamensen a semmirevalóság, aki átvette helyét a tisztes középszernek is!

Vagyis győzött a liberális demokrácia.

Már amikor egy nyolcelemis másik (volt) alkesz elnökölte az unió parlamentjét, akkor sejthettük, hogy közeleg a végső, a legutolsó felvonás. És nem csalatkoztunk: a nagy fináléban betántorgott Juncker, nem bírt felmenni magától két lépcsőfokon, öten tartották elöl s hátul, idült, bamba vigyor ült ki a pofájára, és úgy csókolgatta az EU egyéb vezetőit rossz szagú szájával, mint kódis az ötpengőst.

Történik mindez a NATO-csúcs záróképében, és (ah, minő szimbólum!) hátulról az éppen ide igyekvő latorállam főnöke, az ukrán csokoládéhuszár támogatja az összecsuklani készülő unió főnökét. A Vadkelet, Ázsia félvad pusztaságai legyőzték tüzes vízzel a túlfinomult, idiótává züllött, rokokó Nyugatot. Romulus Augustulus lehajt még egy féldecit, és Odoaker atyaian a hóna alá nyúl.

Így tökéletes a kép.”