„Harmadára csonkolt ország, szétdarabolt nemzeti vagyon, otthon nélkül maradt milliók. És könnyek, könnyek… Bánathegyek és kilátástalan sorsok. Zúgtak a harangok – akinek füle van rá, ma is hallja… Magyar az, akinek fáj Trianon, írta Illyés Gyula. Ilyen egyszerű.
Trianonról a kommunista évtizedekben beszélni sem lehetett. Bélyeget kapott, aki csak szóba hozta, hogyan bánt el velünk 1920. június 4-én – kilencvennyolc éve – a »művelt Nyugat«. Békeszerződésnek mondták, de ebben is hazudtak – diktátumot írattak alá Magyarországgal azon a napon.
Történészek szerint elsőre szelídebbre tervezték a sorsunkat, csak hát a komoly tárgyalásokon nem lehettünk jelen, hisz idehaza kommün tombolt, és az antant nem ült le egy asztalhoz Kun Béláékkal. Amikor meg nagy végre eltakarodtak, már hiába mondta el szívet tépő védőbeszédét gróf Apponyi Albert, készen volt az ítélet.”