A sajátos magyar út megtalálásáról

Orbán Balázs, a Miniszterelnökség miniszterhelyettesi feladatokat ellátó államtitkárának írása

„Gizella: Jaj, de rémes egy vircsaft ez istenkém!
Ráncba kell szedni, hogy beérje Europapát.
(…)
Vencellin: De István csak elméleteket gyárt,
Nem lesz így jó ez a Magyarország.”
(István, a király: Unom a politikát)

„Unom a politikát” – énekli az István, a királyban Gizella és Vencellin. De miről is szól az ítélet? Arról, hogy a két szereplő nem érti István dilemmáját. Nem értik, hogy miért akarja a leendő király a lehető legkevesebb áldozattal, a magyarság önazonosságát legkevésbé feladva becsatolni Magyarországot a nyugati vérkeringésbe.

Miért nem lehet „durchmarsban aprítani a pogányokat”, „minek ez a sok elmélet”?

A rockoperából megismert István dilemmája a mai magyarok dilemmája is: hogyan vegyünk részt úgy az európai együttműködésben, hogy közben Magyarország sajátos magyar karaktere – amennyire csak lehet – intakt marad?

Az európai integráció magállamai ma sem értik ezt a dilemmát: „Brüsszelben meghozták a szabályokat, csak végre kell őket hajtani. Minek ez a sok politika, kedves keleti államok?” Egyszerű, mint az egyszer egy.

Nos, számunkra nem az.

Ez persze manapság azzal a kellemetlenséggel is jár, hogy a vitás kérdéseket nem seperjük a szőnyeg alá.

Identitás és cselekvés

Egy fontos alapelvet – bármilyen furcsán is hangzik elsőre – sosem szabad figyelmen kívül hagyni: az, hogy mikor miként cselekszünk helyesen, nem független attól, hogy kik vagyunk. Ez az egykori király dilemmája, és ez a mi dilemmánk is. Természetesen vannak egyetemes értékek és elvek, amelyek sérthetetlenek, de a nemzetközi politikai folyamatokban felvett álláspontokat ez csak részben érinti.

Hogy érthetőbb példánál maradjak, vegyük példaként azt az elvet, amely szerint mindenkinek annyi ételt kell fogyasztania, amellyel éppen jól lakik, amely szükségleteit pontosan kielégíti. Ez egy szép általános elv, de könnyű belátni, hogy ezen elv alkalmazására számos forgatókönyv elképzelhető attól függően, hogy ki az, akire nézve ezt a szabályt kötelezőnek tekintjük. Az atlétikai világbajnokságra készülő élsportolónak ugyanis bizonyosan más mennyiségű ételre van szüksége, mint egy fiatal gyermeknek vagy egy inaktív nyugdíjasnak. Könnyű belátni, hogy a fenti elv alapján az egyiknek kiadós vacsora a penzum, míg a másiknak csupán pár falat. Ebből is látszik, hogy az, hogy mikor és hol cselekszünk helyesen, attól is függ, hogy kik vagyunk.

Messze más irányból jutott hasonló következtetésre Bernd Bucher és Ursula Jasper svájci kutatópáros, akik eredetileg a nemzetközi politika folyamatait akarták jobban megérteni. Arra jutottak, hogy

A kutatók példája nem meglepő módon svájci: azt járták körbe, hogy miért nem lett Svájc atomhatalom. Az atomfegyverek telepítése helyett Svájc ugyanis a békefolyamatok előmozdításának kulcsszereplője lett, így egyszerre őrizte meg nemzetközi súlyát és a semlegesség doktrínáját. A nemzetközi szerepvállalás, de a nagyhatalmaktól való érezhető elkülönülés ugyanis fennállása óta jellemzi Svájcot, s az egyébként többnyelvű nemzet legfontosabb identitásképző eleme is.

Az ötvenes években komoly nemzetközi politikai ügy volt egy esetleges fegyveres összecsapás veszélye, illetve az atomfegyverek használatának kockázata, s egyben elrettentő ereje. De a történelem nem állt meg. Mára a konfliktusok – legalábbis az európai kontinens szerencsésebb felén – nem nyíltan katonai dimenziójúak, hanem egyre inkább a politika és a jog területén zajlanak. Ebből viszont az is következik, hogy az identitáshoz kötött cselekvés terepe is a jog és a politika lettek. Számunkra, közép-kelet-európai országok számára pedig az európai integrációban való részvétel módja egy ilyen identitásból fakadó kérdés.

Integrációs tapasztalatok: identitásnélküli mintaátvétel

Az európai integráció – kétséget kizáróan összességében sikeres – folyamata nem kis múltra tekint vissza, az abban legrégebben részt vevő államok ugyanis már az ’50-es évektől kezdődően folyamatosan csiszolgatják össze pénzügyi, gazdasági, jogi és újabban politikai rendszereiket annak érdekében, hogy saját országaik gazdasági és politikai versenyképességét javítsák. Bár ez ügyben gyakoriak a békevágyból fakadó integráció melletti érvek, ne legyen bennünk kétség: az EU alapító országai azért szövetkeztek, mert úgy gondolták, a francia, a német vagy akár az olasz érdek jobban érvényesíthető együttműködve, mint külön-külön.

Hasonlóban reménykedtek a kelet-közép-európai államok is a térség rendszerváltozásai után, miközben megindultak az integráció irányába a demokratikus átmenetet követően. Visszalapozva a korabeli hazai politikatudományi publikációkat, csupa olyan tanulmányt olvashatunk, ami a minél gyorsabb és minél szélesebb körű felzárkózást sürgetik. Bár a jó szándéktól vezérelt ösztönzés érthető,

majd a számunkra megfelelő megoldásokat megtaláljuk.

Pedig a dömpingszerű EU-csatlakozással nemcsak mi, hanem az EU régebbi államai is olyan dilemmák előtt találták magukat, amelyekkel korábban nem kellett megküzdeniük. Erről persze leginkább az új tagállamok nézőpontját értő szerzők írtak, de ezek közül is talán az egyik legrészletesebben a lengyel Bogdan Góralczyk, a témába vágó tanulmányában.

Góralczyk szerint a régi államok részéről az integrációs kritériumok felállítása volt a legfontosabb probléma. Eközben közös dilemma volt az újonnan csatlakozók és a magállamok eltérő gazdasági fejlettségi szintje, ami különösen annak fényében kiemelendő, hogy az EU eredetileg gazdasági együttműködésre szerződött országok közössége volt, illetve a gazdasági közösség rendszere még ma is az EU egyik legerősebb lába.

Évtizedekre elszakadtak a nyugati politikai folyamatokról, demokratikus hagyományaikat a diktatúra évei végleg felszámolták. Úgy kellett tehát rohamléptekkel demokráciát építeni, hogy nem volt idő saját mintákat kialakítani, így a felzárkózás egyben a nyugati minták minél gyorsabb és pontosabb másolását jelentette.

S ez volt az a pont, ahol elveszett az identitás mint cselekvésmeghatározó tényező a politikai folyamataink alakításában. Ennek a következményei pedig lényegében mindannyiunk számára ismertek. Stephen Humphreys általam igen kedvelt könyvében írja le részletesen, hogy a másoláson alapuló mintaátvétel milyen nehéz helyzetbe tudja hozni az úgynevezett tranzíciós országokat. A választók és a helyi gazdasági szereplők nincsenek felkészülve a megváltozott körülményekre, ez pedig árt a politikai stabilitásnak, illetve egy adott ország gazdasága jobban kitetté válik a külföldi – üzletileg tapasztalt – befektetők akaratának.

Ma már közhelyszerű, de igaz, hogy az EU-csatlakozás utáni piacnyitás és politikai integráció még a kritikátlan mintaátvétel égisze alatt zajlott. S amikor a csatlakozási folyamatok hazai veszteseiről beszélünk, akkor valójában a mintaátvétel elhibázottságának veszteseire gondolunk.

Ezért is fontos, hogy az integráció későbbi folyamatában

Szerencsére ebben eszmetörténeti folyamatok is segítségünkre vannak. Csizmadia Ervin írja például nemrég megjelent, figyelemre méltó könyvében, A magyar politikai fejlődés logikájában, hogy a mai kor politikatudományi fókuszában már nem a történelmi kontextus nélküli tranzíciós elméletek és politika állnak, hanem a történelemszemléleten alapuló cselekvés. Nemcsak Magyarországon, de a nemzetközi térben is egyre fontosabbak a geopolitikai megközelítések, a történelem identitásmeghatározó szerepének kutatása, illetőleg az országspecifikus gazdasági és politikai minták kialakítása.

Új dilemmák más szemléletben

A 2008-as gazdasági és a 2015-ös migrációs válság után úgy tűnik, az európai közösségnek új kihívásokkal kell megbirkóznia. Megváltozni látszik a viták tónusa is. Olyan gondolatok jelennek meg, amelyek a pár évvel ezelőtti konszenzusban így bizonyosan nem bukkanhattak volna fel. Jó példa erre, hogy a multikulturalizmus kudarca kapcsán érvel amellett Liav Orgad, izraeli származású harvardi jogtudós, hogy az alkotmányozó többség jogainak és identitásának elismerését és védelmét a mindenkori alkotmányokban kell rögzíteni. Alapfeltevése az, hogy nyugaton az integrálni próbált tömegek azért sem tudnak beilleszkedni, mert a nyugati kultúrkörben igaz a mondás: „ahány ház, annyi szokás”. Mégis, integráció gyanánt ezen szokások ismeretét kérjük számon, ami – Orgad szerint – egy etikettkurzus feladata, nem pedig az államé. Ezért azt javasolja, hogy az identitás azon sarkalatos pontjait, amelyeken ezek a szokások alapulnak, a nemzetállamoknak az alkotmányaiban kell rögzíteniük, így azok már nem etikettnormák formájában, hanem alkotmányos alapelvként érvényesülnek.

Amiről Orgard beszél, az nem más, mint az alkotmányos identitás eszméje. Azaz egy olyan alkotmányos mag,

Még inkább leegyszerűsítve, az alkotmányos identitás az, ami magyarrá vagy éppen németté teszi az egyébként nemzetközi sablonok szerint készülő nemzeti alkotmányokat.

A magyar Alaptörvény és kifejezetten a Nemzeti Hitvallás jól körülhatárolta, hogy mit gondol az alkotmányozó a magyar alkotmányos identitás elemeinek. A keresztény hagyományok, a történelmünk nemzeti identitást meghatározó elemei, a család védelme, a Himnusz első sora. Mind olyan szövegelemek, amelyek identitásunkat fejezik ki és amelyek az Alaptörvény részei.

Az Alaptörvény azonban jelenlegi formájában nem tartalmazza explicit módon ezen értékek mint identitásalkotó tényezők alkotmányos védelmének tételét.

A napokban benyújtott hetedik Alaptörvény-módosítás ezt a hiányosságot pótolja.

Álláspontom szerint ugyanis a módosító csomag egyik legfontosabb eleme így hangzik:

„Valljuk, hogy a történeti alkotmányunkban gyökerező önazonosságunk védelmezése az állam alapvető kötelessége.”

Nem gondolnám, hogy ez a kitétel alapvetően csak a migráció kérdéséről szól. Ez igazodási pont minden olyan dilemmában, amely az integrációhoz való viszonyunk megítélése közben felmerül. A migrációs konfliktus nem az ok, hanem az okozat.

A konfliktus valódi alapja ugyanis nem más, minthogy a magországok teljesen más megközelítést követnek az integrációval kapcsolatban, mint a közép-kelet-európai országok. Ez pusztán azért alakult így, mert ők már több mint ötven éve részei a rendszernek, míg mi egy év híján 15 éve vagyunk az EU tagjai. Mások a történelmi tapasztalataink és mások az integrációval kapcsolatos tapasztalataink is.

amelyet folyamatos kompromisszumok árán sikerült elérni.

Jól mutatják ezt a hosszú folyamatot Romano Prodi volt olasz miniszterelnök és az Európai Bizottság volt elnökének szavai is: „Az egységes piac a ’80-as évek fő témája volt, míg a közös valuta a ’90-es éveké, ma már az egységes gazdaság és a teljes politikai egység irányába tartunk”. A közép-kelet-európai tagállamok tehát már az integráció egy sokkal szorosabb fázisában érkeztek meg, miközben a korábban megkötött kompromisszumok még az ő hiányukban zajlottak le a szervezeten belül. Sok integrációs vita, ami az újonnan csatlakozott tagállam részéről merül fel, olyan kérdéseket érint, amit a nyugati tagállamok többsége már korábban, együtt a tagállamok racionális kompromisszum árán megoldott.

Az új tagállamok ezeket a korább racionális vitákat és kompromisszumokat hiányolják, és sok esetben nem értik, hogy ehhez az előképhez képest miért kellene ennyire drasztikusan megváltoznia az EU-integráció folyamatának.

Az integráció jelenlegi gyakorlata

A fő probléma ugyanis ma az, hogy az integráció már sok esetben nem racionális viták és kompromisszumok árán halad előre, hanem az Európai Unió szerveinek és a magországok direktívái és jogi aktusai által. Ennek több megnyilvánulási formája van, e helyütt csak egyre utalnék. A példa lényege, hogy azokon a területeken, ahol az Európai Unió úgynevezett megosztott hatáskörök keretében operál, tehát a tagállamok és az Unió is jogosult arra, hogy jogos alkosson, ott szépen lassan, lépésről lépésre az EU-s dominancia felé tolódik a hangsúly.

Az ezzel szemben tradicionálisan kritikus brit szakirodalom ezt a folyamatot csak „lopakodó integrációnak” nevezi. Úgy látják ugyanis, hogy

számos, az eredeti alapszerződésekben nem szereplő részterületre. Nagyon jól fogalmazta meg ezt az álláspontot a brit kormányzat jelenlegi euroszkeptikus külügyminisztere, Boris Johnson, aki 2016-ban egy a Telegraphban megjelent véleménycikkben az európai jog kapcsán úgy nyilatkozott, hogy ma egy lassú és szinte láthatatlan „jogi kolonizációt” láthatunk, amelyen keresztül az EU beszivárog a brit közpolitika szinte minden területére.

Sokat mondó adat, hogy a brit parlament kutatása szerint, ha a brit jog egészét vizsgáljuk, és a törvények mellett számításba vesszük az alacsonyabb jogforrási szintet is, akkor már 2014-ben a brit jog mintegy 62 százaléka az Európai Unió jogalkotásából következett. Más kutatók számításai szerint pedig a tagállamokban ma már átlagosan 50 százalék környékén lehet az uniós jogból származó jogszabályok száma.

Nem véletlen, hogy Mark Leonard, az egyik legelső összeurópai think-tank, a European Council on Foreign Relations alapítója az EU jogot az Adam Smith-féle láthatatlan kézhez hasonlította. Állítása szerint ma könnyű nem észrevenni az EU valódi erejét, ugyanis mint egyfajta láthatatlan kéz dolgozik, s a hagyományos és megszokott nemzetállami, politikai struktúrákon keresztül működik. Ki is mondja, hogy véleménye szerint ma a brit parlament, a brit bíróságok és a brit kormánytisztviselők az európai jog végrehajtásával gyakorlatilag ma már mind az Európai Unió ügynökeivé váltak.

A britek kilépése és az alkotmányos identitás

A fentiek fényében nem meglepő azt az állítást tenni, hogy többek között a ennek is köszönhető volt a Brexit folyamata. Természetesen – a mi szempontunkból vizsgálva az ügyet –

Az európai együttműködés jövője szempontjából sokkal hasznosabb és konstruktívabb a nemzeti identitás megfelelő, alkotmányon keresztül történő védelme.

Az alkotmányos identitás védelmének Alaptörvényben kodifikált védelme lehetővé teszi, hogy bebástyázzuk szuverenitásunkat azért, hogy a jövőben is a nemzetállami keretben dönthessünk a legfontosabb értékeinkről és elveinkről, illetve az abból következő cselekvésről. Mint ahogy korábban is többen jelezték, abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a mai kor európai konfliktusai nem fegyverekkel vagy békediktátumokkal, hanem a nemzetközi és uniós politika, illetve a nemzetközi és uniós jog eszközeivel dőlnek el. Ezért nekünk is fel kell készülnünk arra, hogy a politika és a jog eszközeit használjuk alkotmányos identitásunk védelmében.

Az alkotmányos identitás védelmének alaptörvényi szintű rögzítése egyfajta gát, ami hatékonyan felfoghatja, vagy legalábbis megfelelő mederbe terelheti az uniós jogot, és ezzel együtt az egész integráció további jövőjét is. Aki támogatja az alkotmányos identitás nemzetállami szintű megjelenését és artikulációt, az nem mást tesz, mint jó szolgálatot az európai integráció védelme és megerősítése érdekében.

Ahogy az István, a királyban is felmerült:

Magyarország az erős és hatékony európai együttműködésben érdekelt. Mi úgy szeretnénk ennek az együttműködésnek az előmozdítói lenni, hogy közben megmaradunk azoknak, akik vagyunk. Hiszen már van tapasztalatunk a gyors mintaátvétel hátrányairól. 

Értenünk kell Szenti István dilemmáját: ha sikeresek akarunk lenni, annak nem identitásunk feladása és a gondolat nélküli mintakövetés a módja, hanem a saját identitásunk által kitaposott és az európai közeggel együtt mozgó sajátos magyar út megtalálása és követése. Nyugati orientáció, magyar karakterrel.

Erre a dilemmára kínál régmúltból gyökerező, de egyben korszerű jogi megoldást az Alaptörvény hetedik módosítsa, amely az önazonosságon alkotó értékeink alkotmányos deklarálásán túl azok alkotmányos védelméről is gondoskodik. Hogy ne „unjuk a politikát”!