Legyünk bátran jobboldaliak!

Legyen menő jobboldalinak lenni! Ami az ember mindennapi érzelmeit illeti, nem is lehetne jobban óhajtott eredménye az újabb győzelemnek és kétharmadnak, a már biztosan 12 évre nyúló, egyhuzamban letudott, nemzeti kormányzásnak.

Úgyszólván mindenki beleragadt abba az élethelyzetbe – különösen, ami a 2010-es éveket illeti –, hogy folyamatosan hárítani kénytelen a politikai meggyőződése miatt. Igen, jobboldali vagyok, de ezzel meg azzal nem értek azért egyet. „Jobboldali, de...”

Mások és önmagunk felé is ez volt talán az első gondolatunk, amikor a meggyőződésünk miértje és hogyanja merült fel. Egy kénytelen, már-már atavisztikus mentegetőzés.

Nincs erre szükségünk.

Nincs szükségünk persze a középső ujj felmutatására sem, mivel nem érzelmi alapon döntöttünk az elveink mellett, és azok megsértését sem úgy értékeljük, mintha a családunkat érte volna szidalom.

hogy egy nemzeti változat legyen belőle. Saját stílus és saját út szükségeltetik, nem az utált formula magunkra szabása.

Az elmúlt évtizedekben mikor láttunk szabadkozó baloldalit? Tépelődő liberálist? Igazáról nem teljesen meggyőződött centristát? Ilyen fajta, ekkora számban csak a konzervatívoknál akad.

Az egész persze onnan ered, hogy minekutána az értelmiség, a véleményformálók és a művészek világában a vallás helyét a baloldali, világjobbító ideák vették át, hirtelen az számított követendőnek. Dogmává vált egy sor elképzelés, amelyek ettől függetlenül továbbra is csak ötletek. Baloldali ötletek. A 20. században pedig már alapszabály volt, hogy a vagány lázadás, bohém életmód és a megcsontosodott, társadalmi szabályokkal szemben való élet lehet csak az igazán értékes.

Attól még, hogy egy ártalmas szubkultúrát mérceként emeltek fel az elmúlt – sajnos elég hosszúra nyúlt – időszakban, attól az még nem mérce.

mindössze azért, mert sokaktól ezt látjuk. Ezeket a belénk vert alapokat egyszer és mindenkorra el kell felejteni.

A jobboldaliság nem jelent középszerűséget. Akkor sem, ha a művészvilág vállt vállnak vetve kifiguráz mindent, ami számunkra fontos, érték és megőrizni való.

Éppenséggel Jézustól tudjuk, hogy igazunk van, és ezt se szégyelljük újra és újra megvallani. Pontosan megmondta, hogy aki azokat az értékeket fogja követni, amit ő, azt üldözni fogják. Előre közölte velünk, hogy ezen az úton járva utálkozás és megvetés lesz a társunk. És olykor az is csekély vigaszként hathat, hogy őt előbb vetette meg a világ. A dolgunk ilyen szempontból tehát egészen egyszerű. Ha meggyőződésünk szerint cselekszünk, és ezzel a mindenkori baloldal dühét, hisztériáját és gúnyját váltjuk ki, akkor biztosak lehetünk abban, hogy jót tettünk, megfelelően viselkedtünk. Köznapi és ami még fontosabb, metafizikai értelemben is. Ahol a liberálisok kerek szemekkel hitetlenkednek, ott valami előremutató történik.

Családban, baráti körben, munkahelyen vagy bárhol máshol, ha felmerül a politikai meggyőződésünk, fejünket felvetve és büszkén kell végre elmondani – nem bevallani –, hogy mi a helyzet. Mindegy, mit mond Hollywood, a Körút, ezernyi díjas entellektüelek és műproletár jogvédők.

A támadásokkal szemben nem a kezünket tördelni, hanem a sarkunkra állni és azt mondani, igen, így gondolom. És ha ez nem tetszik, akkor tehetsz egy szívességet.

Azok a sarokpontok, amelyek nekik fontosak, azok a személyek – írók, költők, filmesek, filozófusok –, akik nekik non plus ultrák, nekünk nem sarokpontok. Nem foglalkozunk velük, nem rajongunk értük, nem tartjuk őket hivatkozási alapnak. Az ugyanis nem működik, hogy miközben egy kulturális jelenséggel és politikai oldallal nem értünk egyet, azonközben ugyanolyan elismerésben részesítjük az ikonjaikat, mintha a sajátjaink lennének.

Vessük össze, ők hogyan értékelik mindazokat az elveket és embereket, amelyek és akik számunkra bírnak komoly súllyal? Miért kéne nekünk a továbbiakban játszani a szerepünket és jól idomított, ritkán harapó, viszonylag egzotikus háziállatként viselkedni? Nem kérünk a baloldali hőseitekből, sem a maiakból, se a múltban alkotókból.

Tiszteljük jobban a sajátjainkat. Ám mindenekelőtt a bocsánatkérésekkel hagyjunk fel. Minden múlt- és jövőbeli tettünkért bőven esedeztünk már. Nincs több ingyen Canossa.

Mostantól ne törődj azzal, ki és mit gondol arról, ahogy élsz, amit cselekszel, amilyen elveket fontosnak tartasz, csak valósítsd meg azokat minden lépésedben. Semmi más nem kell ehhez, csak elhatározás.