Ha kicsiben nem megy, nagyban sem fog soha

„Van egy kormányunk, amely a szavazatok hajszállal kevesebb, mint a felével kétharmados többségben irányítja majd az országot, és van egy ellenzékünk, amely jelenleg olyannyira nem képes szembenézni saját hibáival (amit erről a múlt héten írtam, az ezen a héten még igazabb), hogy már a választópolgárok elől is megfutamodik. Mit várunk tőlük a következő négy évben?

A nagy kérdés: várunk-e még tőlük valamit? Várunk-e egy olyan csodalényre, aki az unikornisnál is ritkább, a jeti hozzá képest puhány házikedvenc, és kevesebben látták, mint a Loch Ness-i szörnyet: az Egyetlen Ellenzéki Jelöltre? A kontrák rekontrájára, a választások Fedák Sárijára egy olyan rablóultiban, ahol előre le vannak osztva a lapok…

Vagy elfogadhatjuk, hogy a politika játékszabályai mások, és hogy ha választott politikusainkra várunk (akik elméletben ugye népképviseletre hivatottak), akkor talán úgy 2030 magasságában kihalásos alapon találnak maguk közt valakit, aki mögé a maradék besorolhat. Bár ez sem valószínű.

Ahogy én látom, két lehetőségünk van: vagy álldogálunk továbbra is a Kossuth téren, és üvöltjük, hogy „Európa, Európa”, mely skandálás kiüresített mondanivalója valójában semmit sem takar, mert nem tudjuk, hogy milyen Európa az, amit követelünk, vagy kicsit végre komolyan vesszük saját magunkat (mások úgyse fognak), és elkezdünk azon gondolkodni, hogy valójában mi a teendő.

Szolidaritás – ez az a méltatlanul meghurcolt fogalom, amelyre ma boldog-boldogtalan hivatkozik, transzparensek tömkelegére festik fel tüntető kezek, szónokok ejtik ki áhítattal, könnytől bepárásodó szemekkel, hogy aztán a szolidaritás eszméjével átitatva menjen mindenki békésen haza, és ne csináljon semmit.

A szimbolikus küzdelmek ideje lejárt. A tüntetések végképp kiüresedtek, mert konkrét követelések nincsenek, a NER pedig 8 évet tett arra, hogy tökéletesen figyelmen kívül hagyhassa akár a legnagyobb tüntetéseket is. Orbán Viktort ebben a formában nem lehet leváltani, és nem csak azért (bár rendkívül fontos szempont!), mert nincs kire leváltani, de azért is, mert nincsenek eszközeink arra, hogy megdöntsük a kormányt. Tüntetésekkel, amelyeken unalomig ismert szónokok ugyanazokat a sablonfelháborodott frázisokat sütik el, petíciókkal, amelyeket párezer ember aláír, aztán senki sem olvas el, új mozgalmak megalakításával, amelyeknek nem lesz erőforrása arra, hogy valóban csináljanak bármit, nem lehet eredményeket elérni.

A rendszer ugyanis felépült. Igen, mi is hagytuk, hogy ez megtörténjen, végignéztük, ahogy tégláról téglára emelkedik körülöttünk az illiberális (immár kereszténydemokráciának csúfolt) államhatalmi építmény. És ha valamit meg kellett volna tanulnunk az elmúlt években, az az, hogy nincs faltörő kosunk, hogy az egészet egyetlen mozdulattal földig romboljuk.

De minden építmény, ahogy felhúzható, úgy le is bontható. Tégláról téglára. Ahogy nem egy nap alatt épült fel, úgy idő kell az eltakarításához is, meg persze rengeteg energia és akarat. És az, hogy felismerjük, hogy melyik tégla az, ami a legkönnyebben kihúzható.

A szolidaritás lényege is ebben áll: ha valóban hiszünk abban, hogy képesek vagyunk a jelenlegi bezártságból kitörni, akkor el kell fogadnunk, hogy talán nem a mi ügyünk lesz az első, amiben győzelmet lehet aratni. Bár persze ez is érdekes kérdés: mi a mi ügyünk, mi a mi közös, elérendő célunk?

Mondok egy példát: szerintem a hét legfontosabb tüntetése nem a május 8-i tüntetéscunamiban volt keresendő. A hét legfontosabb tüntetése számomra biztosan a Bihari utcai lakók tüntetése lesz, szombaton, 17 órakor. Ők azok, akikből én ma erőt merítek, ők azok, akikre én példaképként tekintek fel.

Ők mi vagyunk.”