Választások után

Ha létezik egy dicstelen menekülési útvonal az ellenzék számára, ami a leszereplés magyarázatát illeti, az a szabad, de nem tisztességes választások emlegetése. Ez egy olyan megbízhatóan alakítható és formázható gumiérvelés, ami bármikor bedobható. A nem tisztességes kitétel ugyanis semmit sem jelent abban a világban, ahol a politikát valóban csinálják, és nem csak elmélkednek róla. Egy választásnak nem szubjektív módon kell stimmelnie, hanem jogszabályilag. Aztán, hogy ez kinek a tetszését nyeri el, az senkit sem érdekel. Csak a vesztesek beszélnek igazságos és igazságtalan választási rendszerekről.

Hadd hozzak ezzel kapcsolatban két példát is!

Az európai progresszió üdvöskéje, a kontinens Trudeau-ja, Macron úgy vezette a pártját több mint 60 százalékos parlamenti többségig, hogy a választások első fordulójában 32 százalékot értek el. Hol van ez a majdnem 50 százalékos fideszes győzelemtől?

2015-ben a Skót Nemzeti Párt 56 mandátumot szerzett a brit választásokon nem egészen 1,5 millió szavazattal, míg a UKIP közel 4 millióval egy, azaz 1 (!) képviselői helyet. Ízlelgessük ezt és képzeljük el, mit reagálna a baloldali véleményformáló réteg egy hasonló aránytalanságra Magyarországon. Az ésszel megalkotott választási szisztémák a győztest igyekeznek segíteni, mert végső soron a cél nem a magasztos eszmékért való küzdelem, hanem egy ország működőképességének biztosítása. Ahol tisztán arányos választási rendszer működik, ott előfordul, hogy hónapokig vagy több mint egy évig nincs kormány

Ideje lenne lassan megértenie a villamossíneken üldögélő fiatalembereknek és Heller Ágnesnek is, hogy egy állam közjogi szisztémáját nem köldöknézés közepette alkotják meg – feltéve, ha épelméjűek alkotják a törvényhozást.

Számomra az is fontos kérdés volt még, hogy miként és főleg merre haladhat tovább a Simicska-média? Ma meg is tudhattuk, miután a választáson 

Vasárnap már leírtam, nekem arra a napra csak egy kérésem volt, és az a jelenlegi ellenzék morális megsemmisülése, kiegészítve azzal, hogy az elmúlt hónapokban azok a rég nem látott, lejárt arcok, akik újra dörzsölhették a tenyerüket, nyílt színen, élő adásban essenek le a székekről, miután nemhogy a triumfálás marad el, de úgyszólván az esti búcsúban az is benne foglaltatik, hogy rájuk többet nem tartanak igényt. Azt hittem, hogy ennek a körnek 2014 az utolsó dobása, de aztán csak feltűnt a forradalmi élcsapat 2018-ban is. Ha előbbi volt számukra a hannibáli vesztés, akkor utóbbi a 3. pun háború vége.

Itt cseng a fülemben, ahogy fölényes mosollyal fejtegetik, hogy a magas választási hajlandóság egyenlő lesz a Fidesz vereségével, hiszen léteznek bizonyos törvényszerűségek, amikkel ők igencsak tisztában vannak, ráadásul a Fidesz nagy részvételnél nem tud választást nyerni – ez szintén egy törvényszerűség. És aztán nem csak azzal kellett szembesülniük, hogy a mozgósítás sikere a Fidesz sikere volt, negyedmillióval több szavazót szerezve, mint négy éve, de azzal is, hogy mindösszesen a baloldal is lényegesen rosszabbul szerepelt, a frissen keblükre ölelt tékozló fiúk pedig legjobb esetben is stagnáltak. Ahol meg nem, ott ők is olyan mértékben lépték le a baloldalt, hogy azt bárki számára öröm lehetett nézni.

Ezt ma még csak félve merem leírni, de

Nem mintha Márki-Zay köre, a KOM vagy a morcos momentumosok szemöldökráncolása, illetve a hasonló szervezetek többet és jobbat kínálnának az országnak; de akinek a szívét nem melengeti az, ahogy Kéri László kétségbeesve megjegyzi, ő már tényleg nem tudja, hogyan lehet legyőzni a Fideszt, annak talán nincs is szíve.
A baloldal elméletileg még létezik, a fényt visszaverik, de gyakorlatilag megszűntek létezni. Nem is olyan alacsony feldolgozottságnál volt egy olyan pont is, ahol az MSZP-P 10 százaléka is billegett, végül befutottak 12 százalékra, nagy kaland. A DK és az LMP eredménye is pont a csendes vegetálásra elég. Elég fantáziadús embernek tartom magam, de azt még én sem tudom elképzelni, hogy 2022-ben ők jelentsék a magyar ellenzék számára a megoldást.

A Jobbik érdekes feladvány lehet, de velük az elmúlt hónapokban foglalkoztam eleget. Előttük továbbra is két út áll. Lehetnek pontosan olyan szürke, úgymond jobboldali galeri, mint bármelyik európai, mainstream, konzervatív csicskapárt, akik füttyszóra bújnak össze a baloldallal, illetve visszakanyarodhatnak egy kicsit elvszerűbb politizálás irányába is. Nem látom be, hogy utóbbi miért lenne eleve sikertelenségre ítélve, tekintve, hogy a cukiskodás semmit sem hozott. És továbbra is lóg a levegőben egy pártszakadás lehetősége.

Vona számára most válhatott végleg egyértelművé, hogy sikerük egyetlen tényezőtől függ és az is külső: a Fidesz gyengülésétől. Ennek hiányában ők a büdös életben nem aspirálhatnak váltópárti szerepre.

A végére hagytam a legnehezebbet.

A kétharmad elérése a Fideszt is két irányba indíthatja el. Az egyik: meggyőződésükké válik, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van, mindent a lehető legjobban csináltak és semmin sem változtatnak; a másik, hogy óvatos kiigazítások kezdenek el a csatazaj elültével.

Háborús helyzetben a hűség mindenek felett áll. Kevésbé magasztosabban mondhatjuk betyárbecsületnek is. Az értékközösségben álló emberek összezárnak, mert tudják, hogy az általuk vallott és óhajtott világ vázának megmaradása nagyobb érdek, mint az annak részleteiről tartott vita. Ez a tényállás vasárnap éjszakáig tartott.

Vitázni, kellemetlen döntéseket hozni, bizonyos szituációkat akár radikálisan megoldani. Egymás között, egymással. Az alapvető elvek közös megvallása után a legrosszabb, amit tehetünk, hogy ami eddig zavart minket, azt ad actaként kezeljük. Ilyet nem tesznek olyan közösségek, amelyek sorozatban harmadik alkalommal kapnak óriási társadalmi felhatalmazást.

Visszatértünk a kis szent háborúból, hogy folytassuk a nagy szent háborút. Előremutatóbbat nem is kívánhatnék.