Csak akarni kell

„Ki kell mondani: megdöbbentően felpöröghetnek az események, ha megvan a politikai akarat. Kim Dzsongun és Mun Dzsein kézfogása persze nem egy minden előzmény nélküli fordulat, hiszen a mindkét részről szükséges befektetés és elszántság sem a semmiből pattant ki.

Mostanra Kim konszolidálhatta a hatalmát, ami nagyobb teret biztosít a tárgyalásokra, és Mun is nagyobb nyitottságot mutat az egyezkedésre elődeinél. A dél-koreai elnök számára fontos a béke északi szomszédjával, és arra a fontos felismerésre jutott, hogy a további keménykedés és fenyegetés aligha javít a helyzeten. Bár a békét ünnepelni majd akkor szabad, ha meg is köttetett, annyi bizonyos, hogy déli területre lépve Kim megtört egy régi tabut. Ahogyan pedig majd elhárulnak az akadályok a formális békemegállapodás elől, úgy közeledik a régió egy új korszak felé, amiben a Koreai-félsziget már nem folyamatos feszültség forrása.

Az észak-koreai vezető fontos gesztust tett azzal, hogy egy sor engedményt tett a párbeszéd érdekében Washingtonnal. Ehhez persze megfelelő partner is kellett, hiszen bár Barack Obama azért érzékelte, hogy a phenjani erőfitogtatások általában az amerikai–dél-koreai lépésekre adott reakciók, Donald Trump lett az, aki tovább ment, és miután lejátszotta a retorikai játszmát Kimmel, meg tudta adni az általa várt tiszteletet, egyenrangú félként való elismerést. Kim ezt akarta, erre az alapra már lehet építeni. Bár természetesen Japán és Kína lépései is kulcsfontosságúak a sokszereplős történetben, Trump szerepe mindenképpen döntő, hiszen részéről sem kis kockázattal járó gesztust tesz. Eggyel több ok arra, hogy az amerikai elnököt végre ne – csak – elszabadult hajóágyúnak tekintse a világ.”