Szabad-e árulkodni a hazára?

„John O’Sullivan, a Budapesten működő Danube Institute igazgatója – egykor Margaret Thatcher miniszterelnök tanácsadója, majd a Szabad Európa alelnöke –, a National Review amerikai konzervatív hetilap április 8-i számában joggal állapította meg, hogy egy kis európai ország választási eredményeivel nem szokott foglalkozni a nemzetközi sajtó, pláne nem a címoldalakon.

Most azonban Budapesten hemzsegtek a külföldi tudósítók. Írásaik többsége (de távolról sem az összes) meglehetősen kritikusan szólt a magyarországi demokrácia állapotáról, a korrupcióról, az unfair választási törvényről, a kormánynak a választási kampányban tanúsított módszereiről, de a hangnem inkább sajnálkozó, semmint ellenséges volt. Kovács Zoltán kormányszóvivő éles szavakkal utasította vissza a kritikákat, a kormánypárti sajtó pedig a magyar belpolitikába történő illetéktelen beavatkozásnak minősítette a tudósítások üzeneteit. Az ellenzéki pártok és a velük rokonszenvezők viszont álláspontjuk igazolását látták a kritikus külföldi újságcikkekben. Nyilvánvaló azonban, hogy a sok tudósítás a legkisebb mértékben sem befolyásolta a választások eredményét. A nagy publicitás az országnak inkább hasznára, mint kárára volt.

„Szabad-e árulkodni a hazára?” – vetette fel közel negyven éve Litván György, az ’56 után bebörtönzött történész, a múlt század első évtizedében a hazai viszonyok akkori külföldi kritikusait üdvözlő polgári radikálisokkal kapcsolatban. Jászi Oszkárt idézte, aki éles különbséget tett az uralkodó köröket és magát a magyar népet bíráló felfogás között, az utóbbit határozottan elutasítva. Abban egyet kellene értenünk, hogy a belpolitikai küzdelmeket mindaddig nem a külországok sajtójában és kormányainál kell megvívni, amíg itthon a politikai szabadságjogok és a szabad sajtó lehetővé teszi a viták lefolytatását. A külföldi támogatás és a beavatkozás kérése akkor kerülhet előtérbe, ha a diktatórikus viszonyok más utat nem tesznek lehetővé. Ez volt a helyzet a kommunista korszakban.”