„Azok a fránya véleménybuborékok. Lehetnek bármekkorák, akkor is csak buborékok maradnak. Jótékonyan beburkolják az embert a saját világába, hogy úgy tűnjön: minden pont úgy van, ahogyan azt ő elképzeli.
Persze, ez mindig is így volt, és persze, mindenkivel így van. Csak manapság könnyű azt hinni, hogy mégsem.
Az én véleménybuborékom például azt mutatta, hogy mennyire rémesen fontos kérdés a nyilvánosság szerkezete, amely súlyosan sérül attól, hogy a kormánypárt levegőnek nézi az ellenzéki médiát. Aztán azt is mutatta, hogy az álhírek nevetségesen átlátszóak. Ebben az énbuborékban kiemelt helyen voltak az állami szintre emelt korrupciós ügyek.
Csakhogy közben sok millió ember meg körbenézett, és azt látta, hogy ha nem is nyugati szinten (amely Nyugat egyébként is veszélyes hely, ugyebár), de jobban él, mint korábban. Meg azt is látta, hogy felújították az óvodát, illetve új szárny épült a megyei kórházban. Igaz, uniós pénzből, ami elméletileg Brüsszel, de hát ez egy ilyen világ. Aztán azt látta, hogy megújult a fő tér, a korábban munka nélkül, segélyen tengődők pedig minden nap ott dolgozgatnak a fő utcán közmunkában. Meg, hogy a gyerekek takaros kis házat húztak fel a CSOK-ból, egyébként is nemrég emelték a fizetésüket, és mivel három srácuk van, szinte alig fizetnek adót.
Na, és persze, hogy mindez odaveszhet a közbiztonsággal együtt, ha az ellenzék beengedi a bevándorlókat.
Minderre az ellenzék azt tudta mondani nekik, hogy ilyen rosszul még soha nem éltek. És, hogy nincs is veszély, hiszen a kerítés marad, és amúgy se akarnak a bevándorlók idejönni.”