A diktatúrák romboló örökségéről

Gyurcsány Ferenc és a DK folytatódó hecckampánya a határon túli magyarok ellen nem újdonság, de tévúton járnánk, ha mindezt valami elvszerűséggel szeretnénk megindokolni. Hiszen önmagában lehet elvszerű gondolkozás az – tekintet nélkül annak az elvnek az értékére vagy jobboldali megítélésére –, ami elveti egy adott állam határain kívül élők jogát arra nézve, hogy pusztán nemzetiségük alapján, következményekkel járó véleményt mondhassanak egy másik ország belügyeiről.

Itt azonban nem erről van szó. Gyurcsány Ferencnek és a DK-nak nincsenek elvei, amelyek alapján cselekedhetnének, mindössze annyi, hogy gyűlölik a jelenlegi kormányzatot és mindent, de szinte szó szerint mindent megtennének annak leváltására. Ez azonban nem koncepciózus elgondolás, csak mániás.

Gyurcsány volt az, aki a kétezres évek elején

Ez – mint ahogy egyébként ma is – termékeny talajra hullott, de már akkor is egyedül azt a célt szolgálta, hogy a Fideszt a státusztörvény kapcsán támadják, illetve a későbbiekben a kettős állampolgárságról szóló népszavazást az MSZP a maga javára fordítsa. Kényelmes vakvágány lenne mindezt arra fogni, hogy azért cselekszenek így, mert számukra semmit sem mond a nemzet fogalma. Mert arra is emlékezhetünk, hogy amikor a DK a korábbi kijelentéseiről elhíresült, volt rendőrfőkapitányt támogatta a miskolci polgármester-választáson, akkor ugyanaz a szellemi hátország, amelyik pár évvel korábban megpróbálta tönkretenni Pásztort a kijelentései miatt, hirtelen elkezdte bizonygatni, hogy igenis beszélni kell a „romabűnözés” valóságáról.

Ennek egyik jellemző példája volt Eörsi Mátyás megszólalása 2014 nyarán az Egyenes beszédben, ahol arról beszélt, hogy statisztikailag kétségbevonhatatlanul létezik „romabűnözés”. És komolyan elhitték, hogy majd mindenki más is elhiszi, hogy ha egy szépelgő kifejezéssel mondják ugyanazt, amiért korábban bárkit keresztre feszítettek, akkor az égbekiáltó pofátlanság nem tűnik fel.

A DK elvi megfontolásai ennyire vehetőek komolyan. Ebben világos folytonosságot mutatnak a Kádár-rendszer utolsó évtizedeivel, amiben persze összefoglalóan komcsiknak lehet nevezni a rendszer kiszolgálóit és minden kollaboránst, de valójában még csak kommunisták sem voltak. Nem mintha az olyan nagy dicsőség lenne, de megint csak arra tudok utalni, hogy aki valamiről gondol valamit, az mindig szimpatikusabb annál, mint aki kizárólag anyagi megfontolások alapján dönt. A hetvenes és nyolcvanas évek vezető rétege, technokrata útmutatásával és világnézetében inkább csak kötelességszerűen baloldali meggyőződésével egyértelmű elődje volt – sokszor emberanyagban is – az 1990-es évek MSZP-jének.

A Rákosi-éra kimondott jelszava, hogy aki nincs velünk, az ellenünk van, arra minimum képes volt, hogy konzerváljon deklasszált elemeket. Arra kényszerített bizonyos származás vagy egzisztenciális múlt alapján embereket, hogy kazánfűtőként vagy takarítóként helyezkedjenek el, százezrektől vették el azt, amiért korábban évszázadokat dolgoztak, de világos volt a határvonal. Az egyik oldalon vagytok ti, a másik oldalon mi.

Azonban a ’60-as évek végén megindult konszolidáció mindenkit feloldott egy semleges masszában.

Alamizsnával és a keleti blokk területén évente engedélyezett utazással, biztos – és akármilyen hasznavehetetlen, de létező – munkával, erősen korlátozott szabadsággal vagy a háztájival vették meg az embereket. Egy olyan ellenséggel szemben lehet harcolni és állva maradni, aki ránk akarja törni a vár kapuját; de ha tüzet rak a bezárt ajtó elé és a beszivárgó füsttel akar megmérgezni, akkor valószínűleg meg fogunk halni.

Ambivalens módon a totalitáriusabb, véresebb diktatúrák sokkal kisebb kárt képesek okozni egy társadalom kollektív egészségében, mint a puhán fojtogatóak. Ez az erjedtség átalakulhatott volna valami mássá a rendszerváltoztatáskor, de erre végül esély sem volt. Így utólag azt kell mondanom, hogy a demokratikus ellenzék túl mohó volt. Már szinte magáénak érezte a hatalmat az évtizedes diktatúra után, és nem mert várni. Az állampárt pedig örömmel fogadta ezt, mert két dologgal tisztában voltak. Egyfelől azzal, hogy gazdasági pozícióik a kiharcolt – vagyis a fenét kellett azt kiharcolni –, büntetlenséget biztosító átmenettel megmaradnak, másrészt azzal is, hogy rövid időn belül az ország a széthullás szélén lesz.

Készséggel elhiszem, hogy ilyen módon akkor senki sem gondolkozhatott, de legalább egy kicsit más lenne ma a rendszerváltoztatás és a Kádár-rendszer megítélése is, ha a kerekasztal pártjai kivárnak addig, ameddig az MSZMP fejére hull minden. Igen, borzasztó megszorítások jöttek volna és nagyon komoly szociális válság,

Szüleink, nagyszüleink ezt az országot a romjaiból építették újra a második világháború után. Így sem volt egyszerű az Antall-kormány helyzete, de mennyivel más lett volna egy világosan meghúzott váltás után! Soha nem tudjuk meg, mit szalajtott el akkor az ország.

Gyurcsányhoz és az elvtelenséghez visszatérve, ha nem is ilyen feltűnő módon, de ugyanezt tapasztaljuk a magyar és az európai pártok esetében is. A modern párt a néppárt, ami olyan, mint egy százmilliós költségvetéssel készült, hollywoodi képregényfilm. Már a forgatókönyv megírásakor is ügyelnek rá, hogy minden igényt és szükséget kielégítsenek, a tesztvetítéseken pedig tovább finomítják a végterméket, akár utóforgatással is. A cél, hogy olyan produktum szülessen, ami mindenkinek mond valamit, de senkinek sem túl sokat, nehogy másokat elidegenítsen.

Ilyenek az európai néppártok. Nem mernek és talán nem is akarnak világnézetileg túl sokat és túl sarkosakat mondani, mert az elvekhez való ragaszkodás kontraproduktív. Következményekkel és időnként kellemetlen közölnivalókkal jár, miközben a választó semmilyen kellemetlenséggel sem akar szembesülni, pláne nem egy kampány során.

Úgyhogy a DK akciója persze undorító, de egyáltalán nem példa nélküli. Mindössze olyan területen halásznak most, ami azért a jóérzésű emberek jelentős részének már tényleg sok. Ám ez nem minőségi, csak mennyiségi különbség.