A jobboldal a normalitás világa, a baloldal meg az aberrációé

„GFG: A Big Pikcsör-beszélgetések ablakot akarnak nyitni a világra. Mi ma úgy látjuk ezt a világot, mintha eljött volna az igazmondás és az igazmondó emberek időszaka. Amerikában eljött Trump ideje, Önről pedig mindig is azt gondoltuk, hogy olyan politikai fenegyerek, aki kimondja az igazságot. Eljött hát az Ön ideje?

Kövér: Nagyon megtisztelő a kérdésben megfogalmazott dicséret. Ezt a régi világban a jog nyelvén szédelgő feldicsérésnek hívták. De komolyra fordítva: kétségkívül úgy alakult, hogy én a Fideszben mindig is jobban megengedtem vagy megengedhettem magamnak, hogy úgy fogalmazzak, ahogy akarok és kimondjam, amit gondolok. Mások ezt vagy nem tehették meg, vagy habitusukból fakadóan, kevésbé konfrontatív emberek lévén igyekeztek inkább mindenki számára elfogadhatóbb stílusban nyilatkozni. Tegyük hozzá azt is, hogy mindig azt mondtam, amit igaznak gondoltam – ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy valaha is az igazság birtokában lettem volna. Egyetértek ugyanakkor a helyzetértékeléssel. Miután a politikai rendszereket konstituáló nagy ideológiák megjelenése és bukása után mégsem következett be a történelem vége, elérkeztünk azokhoz az alapkérdésekhez, amelyek mindig is megkülönböztették a szemben álló feleket, és mindig is különbségeket tettek az emberek között gondolataik és cselekedeteik szerint. Ezek a kérdések arról szólnak, hogy valaki hogyan gondolkodik önmagáról és a helyéről a világban. Tehát arról, hogy milyen világképet vallanak az egyes politikai erők, és azt milyen emberképre alapozzák. És itt el is jutottunk a legalapvetőbb kérdésekig: a hitbéli kérdésekig.

GFG: Mire gondol?

Kövér: Hadd meséljek el itt egy történetet. 1987-ben, amikor a pápalátogatás idején Lengyelországban voltunk, nemcsak azt láttuk, hogy a rendszer verőlegényei folyamatosan demonstratív csapatmozgásokat tartottak a városokban, hogy megfélemlítsék az embereket, hanem azt is, hogy eközben egy misén volt egymillió ember. Hosszú távon ez csak tovább erősítette a rendszerrel szemben egyébként is erkölcsi fölényben lévő lengyel társadalmat, éltetve a reményt, hogy a kommunizmus nem örökkévaló, ahogy ott akkor egy szerzetes mondta nekünk, már csak azért sem, mert „tudják, a kommunisták nem hisznek az örökkévalóságban”. Ezt a kijelentést én akkor még nem éreztem át a maga teljes mélységében, annyit azonban már akkor is éreztem, hogy ez egy súlyos mondat volt. Ma már talán értem a mélységét is. Merthogy valójában az különbözteti meg a politikai erőket egymástól – Magyarországon éppúgy, mint Európában –, hogy kik azok a vezetők, akik hisznek az örökkévalóságban, vagyis a saját életünkön túli időkre is képesek gondolni és ezt politikai folyamatokra lefordítani, és kik azok, akik nem.

GFG: Tehát van egy moralitás, ami túlmutat a pillanatba zárt emberi cselekvésen.

Kövér: Azoknak az európai vezetőknek, akik ma Európa régi tagállamainak jelentős részét vezetik vagy épp Brüsszelt irányítják – hadd ne soroljam őket, mert nem akarok személyeskedni – még gyerekeik sincsenek. Csak kérdezem: vajon ezek az emberek milyen időhorizontot képzelnek el maguknak? Még egy építész is, aki megtervez egy házat, jobb esetben végiggondolja azt, hogy a ház még akkor is ott fog állni, ha őt már eltemették. Ezeknek a percemberkéknek a holnap csak abból a szempontból érdekes, hogy meg tudják-e tartani a hatalmukat.

GFG: Még az interjú feldicsérő szakaszához tartozik, hogy mi úgy tekintünk magunkra, hogy fenegyereklap vagyunk, és Önt is úgy látjuk, hogy fenegyerek volt és úgy is maradt. Mit jelent a mai világban fenegyereknek lenni? Azt jelenti, hogy hiszünk valamiben? Mert ma talán az is fenegyerekségnek, lázadásnak számít, ha valaki hisz a kereszténységben, vagy van egy olyan moralitás, ami vezérli a cselekedeteit.

Kövér: A Fidelitasból már kinőtt, de nálam fiatalabb emberek igazolhatják, hogy volt 2002 előtt és után is több olyan beszélgetés, amely során azt mondtam nekik: „fiatalok, lázadjatok – legyetek konzervatívok!” Ebben nem látom, hogy sok előrelépés történt volna, mert én még mindig úgy érzem, hogy trendi az, hogyha valaki mindent tagad. De itt is elérkeztünk a végállomáshoz. Annál tovább már nem lehet menni, hogy valaki azt mondja, hogy az embernek nincs biológiai meghatározottsága, tehát minden csak társadalmi konvenció, ha úgy tetszik, egy mentális kényszerzubbony. Vagyis, úgy néz ki, hogy ha én egysejtűnek képzelem magam, akkor én egysejtű is vagyok, és ne jöjjön nekem se az akadémia, se senki más semmilyen tudományoskodó érveléssel, hagyjuk a fenébe az egyedfejlődést, a törzsfejlődést, az evolúciót – ha én egyszer az vagyok, akkor az vagyok. Pont.”