„Hódmezővásárhely után a baloldali-liberális politikai diskurzus központi témájává értelemszerűen ismét a minél szélesebb ellenzéki együttműködés vált. Világossá lett, hogy amitől a kormánypártoknak leginkább tartanivalójuk van, az az – esélytelen – jelöltek számának csökkenése. Minél inkább hasonlítanak ugyanis a választókerületi indulási helyzetek a hódmezővásárhelyihez, annál nagyobb a kormányváltó mandátum esélye. A jelöltek számának minimalizálásából a kampány alatt inkább levonja a szavazópolgár azt a következtetést, hogy ki az esélyes, mint »a 10 millió választásszociológus országában« készülő számos »esélyes jelöltek« listából. Abból például, amelyen az - egyelőre csak hódmezővásárhelyi polgármester, így kezeljük is a helyén – Márki-Zay Péter vezette, leginkább jobboldali elismert emberekből egy sajtótájékoztatóra összeállt közösség Salgótarjánban az LMP-s jelöltet mondta ki esélyesnek. Értik, ugye? Salgótarjánban, az LMP-set. Világos.
Kezdetektől egyértelmű volt az LMP »Botka-stratégiája«: Szél Bernadették olyan feltételeket szabtak a többi ellenzéki párttal történő együttműködéshez, amelyek inkább az együtt-nem-működés irányába mutattak. Világos volt, hogy a Jobbik nem lesz partner – a pártnak a baloldal visszaszorítása legalább akkora célja, mint a kormányváltás, és teljesíthetőbb is –, de az LMP konstruktivitást mutatott; az összefogás elmaradásának árát viszont a Jobbikra akarta tolni. Mint mondtuk: a Jobbiknak eminens érdeke a baloldal vidéki bázisainak visszaszorítása, a helyi beágyazottság kizárólagosságának biztosítása, így az előbbiek jegyében mind Vona, mind Szél elégedetten állhatott fel a benzinkutas kávézgatásból. Az LMP Jobbik-diskurzusának – azaz a jobbikos erő »felmutatásának«, továbbá a »ha nem lép vissza, nincs mit tenni« magyarázatnak – eklatáns része az is, amikor Szél hangsúlyosan arról értekezik, hogy a Jobbik a legerősebb ellenzéki párt. Sajátos kijelentés ez a kampányban egy olyan politikustól, aki pár napja még Szél-kormányról és egyedüli kormányváltásról beszélt.