„A miénkhez hasonló önérdekvezérelt rendszerek (valamilyen ideológia persze mindig van hozzá: hol osztályok nélküli társadalmat építenek, hol nemzeti tőkésosztályt, de végül mindig egy szűk csoport jár jól) rendre belefutnak abba a kérdésbe, hogy mi történik majd, ha a kedvezményezett kör érdekei összeütközésbe kerülnek az országéival. Mert az még – a konkrét magyar példánál maradva – talán rendben van, hogy kellenek a multikkal azonos súlycsoportban lévő hazai vállalkozások. El lehetne töprengeni rajta, hogy feltétlenül a politikának (illetve fogalmazzunk pontosan: személy szerint egyetlen embernek) kell-e kiválasztania őket, ám tegyük föl, hogy a nemzeti nagylét elképzelhetetlen nemzeti nagyvállalkozók nélkül. De mi következik, amikor a priorizált üzleti körök úgy gondolják: nekik inkább azon az áron is legyen még egy kicsivel jobb, ha az országnak rosszabb lesz?
Látjuk, hogy mi lesz, ha a fociból (is) gazdagodó NER-vállalkozók érdeke keresztezi a nemzeti érdeket. Az lesz, sőt az van, hogy a nemzet fölteszi a kezét, és megadja magát: ha a jó futball, illetve a kontroll nélkül elkölthető adó-százmilliárdok közül kell választania, akkor ez a rendszer a nemzeti dicsőség helyett gondolkodás nélkül a magánhasznot választja – a miniszterelnök is, pedig őt a hatalmon kívül állítólag csak a foci érdekli. Gondoljanak csak bele: 2011 óta folynak számolatlanul az adófelajánlások a magyar labdarúgásba – azóta a klubjaink egyetlen tapodtat sem léptek előre, de néhányan, akik ott sürögnek a stadion alakú mézesbödönök körül, időközben a semmiből fölkerültek a leggazdagabb magyarok listájára.”