Az új ember

„Félelmetes rendszerességgel visszatérő téveszme az „új ember” megteremtésének a vágya. Kísértet ez a bugyuta vágyakban testet öltő képzelmény. A valósággal és annak realitásaival szemben fogalmazódik meg rendületlenül. Olyan, mint a rózsaszínű leányszobák hercege, aki majd illően fehér lovon érkezne, de nem jön meg soha, és ha a leányszoba éretlen fruskája az elképzelt árnyalakot megcsókolja, bedobván „felnőtt női ártatlansága” valamennyi fegyvernemét, csók közben a jelenség bizony menten varangyos békává változik.

E mesebeli falvédőtörténet valóságos reinkarnációi jóval érdesebbek, következményeikben súlyosan tragikusak. Történelmünk nagy álmodozói, akik örökkön a rögeszméjük, az „új ember” lehetetlen megteremtésén fáradoztak egészen más végkifejletet, sőt megdicsőülést képzelhettek el maguknak leányszobai oktondi révületükben. Savonarola sem látta előre saját máglyáját. A párizsi jakobinusok nem hallották előre a nyaktiló suhintását. Hitler anzix-piktor korában sem képzelhette el Drezda vagy Berlin lebombázott arculatát. A marxista diktátorok – Lenin-Sztálin, Mao, Pol-pot és például a saját portánkon is a »kádári Apró Dögeink« –, képzeletében is a paradicsomi, bár kissé unalmas idill képe lebegett az egyenlő világ falanszteréről, nem pedig a megtorlások, és különösen nem a kivégzettek, az ukrán holodomor, a kínai kulturális forradalom, ’56, vagy a kambodzsai „nagy kísérlet” áldozatainak a hullahegyei. Igen azok a kivégzett ártatlanok kísértenek, akikkel nem sikerült a nagy mű, az „új ember” létrehozása, akiknek a hulláit végül milliószám kellett a „győzedelmes” útról eltakarítani.

Mondhatnók, hogy az eddig megidézett személyiségjegyek és történelmi pillanatok a társadalmi skizofrénia kirívó megnyilvánulásai voltak. Mégsem érvényesíthetjük jogos feltételezésünket, még Észak-Korea „családias” uralkodó házának atavisztikus börtönországa esetében sem. Tudjuk ugyanis, hogy abban az országban az „új ember” létrehozásának jelszava mögött, az emberi együttélés káoszának egyik változata tombol. Ez köztudott. És a „persona non grata” képviselőik, bármily furcsa, most ott vonulgatnak velünk együtt a béke fesztiválján, a téli olimpián, mintegy száz kilométerre sem a sugárfegyverbiztos országuk elaknásított, halálosztogató határától.

Valóban groteszk ez az abszurd jelenség. Időnként politikai divatok gyanánt a végig nem gondolt gondolat szele söpör végig civilizált világunkon. A végig nem gondolt gondolat alapja a hiányos tudásnak becézett, vagy jóindulatúan félműveltségnek aposztrofált tájékozatlanság, amely sosem számol a következményekkel. De általa mégis beindul egy mozgalom-féle.

Nem kell hozzá egyéb, mint egy andalító utópia és némi káosz a gondolatok között. Majd tudományosnak vélt, de inkább sznob idézettöredékek közé kell vegyíteni az utópisztikus elképzeléseket és kész az ideológia. Az ideológiából politikai erő lesz, egy leendő diktatúra sárkánytojása, magja.”