Életre ítélve – A kommunizmus áldozataira emlékeztek a New York-i magyarok

Drámaibb nem is lehetne – gondoltam magamban, miközben az Upper East Side 82. utcáján álló Magyar Ház felé tartottam a hűvös, esős téli szürkületben. Körülöttem mintha a mindig zakatoló Város is érezte volna, hogy ma estére illene kicsit lelassítania.

Az itteni magyarok körében különös jelentősége van '56-nak. Igaz ugyan, hogy New York régóta az emigráció egyik központja, '56-tal kapcsolatban mégis mintha mindenkinek lenne egy személyes története: Vannak, akik akkor jöttek el. Vannak, akiknek a családja indult útnak, és olyanok is akadnak, akik fogadták az ide érkező magyarokat. Élénken élnek az emlékek a kommunista diktatúráról.

A filmvetítéssel egybekötött megemlékezés szombat este hat órára hirdették meg a szervezők, de mire megérkeztem, már sok ismerős arc fogadott a mindig családias hangulatú közösségi házban.

Az olykor táncházként, máskor kirakodóvásárként is funkcionáló „nagyterem” most nézőtérré alakult, amelyen aligha tudtak volna a késve érkezők üres helyet találni, hiszen oly sokan kíváncsiak voltak Szakonyi Noémi Veronika és Vincze Máté Artur Életreítéltek című filmjére.

A szervezők nevében először Nagy Ildikó, a Magyar Ház igazgatója köszöntötte a vendégeket, és egyúttal bemutatta a Balassi Intézet New York-i irodájának új vezetőjét, Vincze Mátét – az egyik rendező névrokonát, aki bevezetőjében a helyi szokások szerint két nyelven, magyarul és angolul szólt a közönséghez, és röviden a filmről is beszélt. Mint kiderült, a film elkészítésének jogát a Nemzeti Örökség Intézete (NÖRI) egy meghívásos pályázaton ítélte a fiatal rendezőpárosnak. A témát pedig előre meghatározták.

A filmben négy '56-os forradalmi hős – Fónay Jenő, Regéczy-Nagy László, Puchert János és Wittner Mária – mesél iszonyú megpróbáltatásaikról a Kisfogházban. Az '56-os forradalom és szabadságharc eseményeinek e kevéssé ismert helyszíne a Kőbányán, a Kozma utcában található Budapesti Fegyház és Börtön, amit a pesti szleng a mindenkori hivatalos elnevezéssel szemben kezdetektől fogva csak „Gyűjtő” néven emleget. Ennek az épületegyüttesnek az egyik hírhedt része a Kisfogház, ahol a politikai elítéltek végezték. Többek között itt akasztották fel Nagy Imrét és Maléter Pált is.

Ma szabadon látogatható emlékhely.

A börtönviselt túlélők történetei pontos képet adtak a Kisfogház megrázó mindennapjairól, melyeken azonban mindig átszűrődött valami emberi és megható is. Megemlítették a cellatársak által, kenyérbélből készített kuglit és ahogyan az őröket kijátszva, a napi séta során néhány pillanat erejéig találkozni tudtak az elszeparált rabtársak. Ettől a fogház azonban nem vált kevésbé kegyetlenné. Ahogy a halálra ítélt társai kivégzéseit túlélő Wittner Mária fogalmaz,

Szabadulásukat követően rendkívül nehéz helyzetből kellett új életet kezdeniük a szocialista Magyarországon, ahol „politikai megbízhatatlanságuk ”miatt alig találtak állást. Regéczy-Nagy elmondta, hogy nem volt ritka az ő példája sem, aki korábban a brit nagykövetségen dolgozott, fogságból szabadulva pedig gyári munkásként kezdte újra. A fellélegzés pillanatát számukra is a rendszerváltás szabadsága jelentette, amikor korábbi társaikat újra temethették és politikai elítéltből forradalmi hőssé váltak.

Az 53 perces dokumentumfilmet a New York-i Magyar Házban méltó tapsvihar fogadta. A fiatal rendezői páros pedig lelkesen fogadta a színpadon a közönség kérdéseit. Újabb érdekes részletek derültek ki a történetekről és persze a film kulisszái mögé is betekintést engedtek a készítők. A négy hőssel készült interjúkra Szakonyi Noémi és Vincze Máté egyöntetűen hosszú folyamatként és megható élményként emlékeztek. Érdekes volt látni, hogy elsősorban fiatal magyar emberekként tekintettek a filmre, kevésbé a film készítőiként, hiszen elmondásuk alapján mellbevágó volt találkozni azzal, hogy a szabadság csak a rendszerváltás után születettek számára tűnik garantáltnak, holott semmi természetes nincs benne.

Ezután a közönség soraiból egymás után álltak fel azok az idős magyar emberek, akik felszólalásaikban elmondták, hogy mindannyian politikai üldözötté váltak 1956-ban, pontosan tudják, mi folyt a Kisfogházban, és jelezték, hogy ők is mesélnének az élményeikről. Bátorságukat és felajánlásukat szintén kitörő tapsvihar fogadta a nézőtéren.

***

A hivatalos program utáni állófogadáson a rendezőkkel beszélgettünk néhány kérdés erejéig.

BG: Hogyan találkoztatok a történettel?

VM: A NÖRI pályázatára jelentkeztünk, akik teljesen konkrét céllal hirdették meg a lehetőséget, a Kisfogházat akarták bemutatni. Ők kötöttek minket össze Susa Éva igazságügyi szakértővel és Rainer M. János történésszel, akik nagyon sokat segítettek a munka során. Ugyanígy találkoztunk a megszólaltatni kívánt forradalmi hősökkel is. Nagyon hálásak vagyunk Radnainé dr. Fogarasi Katalin, a Nemzeti Örökség Intézete főigazgató asszonyának, hogy ilyen fiatalon ekkora lehetőséget kaptunk tőlük.

BG: Meséljetek a film szakmai oldaláról!

SZN: Ez volt az első közös dokumentumfilmünk, négy éve forgattuk. Emberileg és szakmailag is nagy kihívás volt az interjúk elkészítése, hiszen sok órányi anyagot vettünk fel a hősök elképzelhetetlen fájdalmakkal teli történeteiről. Számunkra is mellbevágó volt. Ugyanakkor hatalmas élmény volt látni, mennyire lelkesen éltek ők négyen a lehetőséggel, hogy elmesélhessék a saját történetüket.

VM: A filmet levetítették a magyar tévében. A NÖRI az Urániába szervezett díszvetítést. Szerepelt filmfesztiválokon és az USA-ban is több helyen bemutathattuk már. Felemelő látni az érdeklődést, ami a történeteket övezi szerte a világban.

BG: Hogyan tovább?

VM: Először is fontos megemlíteni, hogy azóta készítettünk egy újabb dokumentumfilmet a témában, ami talán még izgalmasabb, hiszen kevesen tudják, hogy 56-os magyar menekültek Izlandra is vándoroltak. Róluk szól az Északi menedék című filmünk. Ezeknek a történeteknek nagy, rajtunk túlmutató erejük van. Ezek a filmek leginkább történelmünk megismerésében és a tragédiák feldolgozásában segíthetnek. Számunkra pedig külön megtiszteltetés, ha filmes szakemberként közreműködhetünk hasonló projektekben.

SZN: Mindkettőnket megmozgatnak a hasonló témák és kifejezetten érdeklődünk a történelmi dokumentumfilmek műfaja iránt, ezért valószínűnek tartom, hogy amennyiben lehetőségünk lesz rá, a jövőben is vászonra fogunk vinni oda kívánkozó történeteket.